1995 március 17-én pénteken zötykölődünk a vonaton Fránki Karcsi barátommal. Úti célunk az Egertől kb. 20 kilométerre található Tardosi Sport Tábor. Ez a hegyek között megbúvó, erdővel körbevett pihenőhely több éven keresztül adott otthont a szövetségünk vagy annak klubjai által szervezett rendezvényeknek.

A mostani amire igyekszünk, instruktori tábor, ahol a Magyar Ju Jitsu Szövetség instruktorai találkoznak egymással a hétvégén és itt van lehetőség a szövetségünk vezetőitől közvetlenül tanulni. A tábort sensei Kelemen István vezette. Napközben edzés, este megbeszélés volt a tervezett program. Mi viszont még egy plusz feladatot is szerettünk volna végrehajtani, nevezetesen le szeretnék vizsgázni 3. kyu fokozatra.

Péntek hajnalban indultunk Hódmezővásárhelyről, majd több átszállás és egész napos vonatozás után leszálltunk az erdő közepén egy olyan megállóhelyen, amit csupán egy tábla jelzett. Ekkor már kezdett sötétedni, ezért igyekeznünk kellett, hogy még világosban odataláljunk a táborba. Elindultunk úgy nagyjából toronyiránt amerre sejtettük a tábor létezését. Mentünk ösvényeken, hegynek föl és le, átkeltünk oda-vissza egy patakon is. Karcsi barátom az egyik átkelésnél majdnem beleesett a patakba (már eléggé sötét volt és nagyon csúszós volt a talaj, no meg volt nálunk nem kevés batyu is), de így is rendesen megmerült a nem túl meleg vízben :). Aztán arra már nem emlékszem pontosan hogyan, de egyszer csak odaértünk a táborba. Megkérdeztük hol lesz a szobánk, ott kicsomagoltunk és lefeküdtünk aludni.

Másnap hétkor keltünk (ezen a napon volt a névnapom, ami örökre emlékezetes maradt 🙂 ), reggeli után kértem meg Kelemen sensei-t, hogy engedélyezze a vizsgám itt a táborban. Ő rábólintott, azt mondta délután lehetőséget kapok. Igazából eléggé kényelmetlen helyzetben éreztem magam, mivel nem nagyon ismertem senkit közelebbről. Persze nagyjából mindenkiről tudtam hogy kicsoda, de valahogy nagyon kívülállónak éreztem magam (ezt jól tükrözi az “elutazásunk” így visszagondolva már mókás módja 🙂 ). Azt láttam, mindenki ismer mindenkit. Jó barátságban vannak egymással, örülnek a találkozásuknak, én meg igazából még sokaknak a nevét sem tudom nem hogy a barátjuk lennék. A klubunk korábbi vezetői Czeglédi Nándi és Meszlényi Bandi voltak azok akik ebbe a társaságba igazán beletartoztak, én korábban is csak messziről csendben figyeltem a “nagyok” beszélgetéseit, most meg én is itt vagyok közöttük, egy ismeretlen valaki aki, azt a klubot vezeti, amit korábban Nándi és Bandi személye fémjelzett. Így aztán nem igazán szóltam senkihez, hiszen hogy is jöhetnék én ahhoz hogy a klub korábbi vezetőinek barátaival “bratyizzak” :), ha kérdeztek válaszoltam, de a közös kommunikációnk ebben nagyjából ki is merült :). A délelőtti edzést követően az ebédnél kaptam üzenetet Kelemen sensei-től, hogy délután három órakor kezdődik a vizsgám. Ebéd után kicsit lepihentünk a szobánkban.

Délután fél háromkor már a bemelegítést csináltuk Karcsi barátommal. Három óra előtt már az instruktorok is ott voltak, majd megérkezett a három sensei által alkotott vizsga bizottság (Várszegi Rudolf, Kovács Attila, Ónodi István). Nagyon izgultam és már legszívesebben azonnal elkezdtem volna a vizsgát, de erre még várni kellett egy kicsit :). Az első gondot az jelentette, hogy korábban volt egy olyan megegyezés, instruktori táborban  már nem lehet vizsgát tenni. A másik gond az volt,  senki sem készített fel a vizsgára, így magamra hagyatkozva próbáltam elsajátítani az övanyag technikáit. A vizsga vezetői tanakodtak, hogy most mi is legyen, miközben én már olyan ideges voltam az izgalomtól, hogy azt már nem lehetett tovább fokozni.

Azt ugye nem tudhattam hogy nem lehet itt vizsgát tenni, arra meg aztán végképp nem volt ráhatásom, hogy egyedül maradtam Hódmezővásárhelyen oktatóként. Egyszerűen így hozta az élet, én pedig próbáltam helyt állni a képességeim és lehetőségeim szerint.

Miközben ott álltunk a tatamin, néha el csíptem egy-egy hangfoszlányt, folyamatosan változott a helyzet, néha azt hallottam nem lesz vizsga, aztán pedig azt hogy mégis csak lesz :). Egy örökkévalóságnak éreztem ezeket a perceket. Az idegesség és az izgalom már teljesen elmúlt, igazából már csak néztem ki a fejemből és vártam hogy megszülessen a döntés. Végül az elhatározás a következő volt, ha Kelemen sensei azt mondta hogy vizsga lesz, akkor az lesz, az pedig hogy nem készített fel senki, az én bajom, ha jó amit csinálok akkor sikerül a vizsgám, ha pedig nem akkor megbukok, ilyen egyszerű ez :). A vizsgát sikeresen teljesítettem.

Este megvacsoráztunk és kezdtünk csomagolni, hiszen reggel öt órakor indult a vonatunk az egri vasútállomásról, amivel ha minden rendben megy, akkor kora estére érünk haza Hódmezővásárhelyre. A gond csupán az volt, hogyan jutunk be reggel ötre Egerbe a vasútállomásra. Vonat és busz sem indult ilyen korán, azt pedig hogy megkérjek valakit a táborban, hogy hajnalban keljen fel és autózzon be velünk Egerbe, egyszerűen tiszteletlenségnek éreztem és elképzelhetetlennek tartottam (természetesen bárki szívesen segített volna nekünk, ha tudtak volna róla 🙂 ).

Nem maradt más megoldás, úgy döntöttem gyalogolunk. Tudtam, kb. 20 km lehet a távolság, amit úgy öt óra alatt biztosan meg tudunk tenni még így nagy táskákkal felpakolva is. Legkésőbb éjfélkor el kellett indulnunk, ha nem akartuk lekésni a vonatot. A szállás be- és kijárata előtt volt egy közös társalgó rész, ahol a tábor vezetői és résztvevői ültek össze egy kellemes baráti beszélgetésre. A fent leírtakból kikövetkeztethető, én nem voltam ott, helyette csomagoltam és azt vártam mikor lesz vége a beszélgetésnek és akkor el tudunk indulni a vasútállomásra :). Úgy terveztem Kelemen sensei-nek szólok hogy indulunk és már megyünk is. A beszélgetés természetesen igen jó hangulatban tartott (a szobánk közvetlenül a társalgó mellet volt) és semmi jelét sem vettük annak hogy egyhamar véget érne. Bennünket pedig egyre jobban szorított az idő. Lassan elmúlt 11 óra is és közeledett az éjfél, amikor már muszáj nekiindulnunk.

Egyre idegesebb voltam és már szakadt rólam a veríték, hiszen mennünk kéne de mindenki ott van kint és mit fognak szólni ha meglátnak bennünket valamint megtudják hová és milyen módon készülünk eltávozni :). Micsoda egy barom vagyok gondoltam magamban ekkor már sokadjára az este folyamán, de hát mostmár nem volt vissza út, indulni kellett. Életem legkínosabb pillanatai következtek… :).

Karcsi barátommal megfogtuk a nagy táskáinkat és kiléptünk az ajtón…

Hirtelen olyan csend lett a társalgóban, hogy szerintem mindenki hallhatta a kb. kétszázzal robogó pulzusom lüktetésének ütemes dobogását, amit én belülről úgy érzékeltem, mintha egy egész taiko dob csoport tartott volna bemutatót a bensőmben. Leírhatatlan volt a hatás amit mi, a két felmálházott “szerencsétlen” okoztunk a megjelenésünkkel :). Mindenki döbbenten próbálta magában helyre tenni a kialakult burleszk filmre hasonlító jelenetet, amikor leszegett fejjel magam elé nézve, frappánsan megszólalva megtörtem a csendet: Megyünk haza, sziasztok!, vagy valami ilyesmi értelmes dolgot motyogtam az orrom alatt és azzal a lendülettel megindultam a szemközti falban lévő kijárat felé.

Csak egyszer érjek oda gondoltam, csak egyszer legyünk kint, zakatoltak a fejemben ezek a szavak a taiko dob koncert kíséretében :). Senki nem tudott megszólalni :).

Mondjuk elég groteszk helyzet az amikor egy jó hangulatú beszélgetés közepébe éjfélkor betoppan két felmálházott “hobbit” , majd közli hogy elmegy haza és nekiindul a 20 kilométerre levő vasútállomásnak gyalog :). A döbbenettől megfagyott levegőben, kikerekedett szempároktól kísérve már majdnem elértem a megváltást jelentő kijáratot, amikor Kelemen sensei hangját hallottam magam mögött. Sanyi, mi van? Hová mész? Elviszünk benneteket. A szégyenérzetem ekkor már nem lehetett tovább fokozni, legszívesebben láthatatlanná váltam volna. A fejem továbbra is leszegve igyekeztem tovább a kijárat felé és közben csak annyit tudtam kinyögni: Megyünk haza vonattal :). Lehet nem is hallatszott a válaszom ( jó is lett volna 🙂 ), hiszen ezután újra teljes csend telepedett az ott ülőkre.

Egész egyszerűen hihetetlen volt a szituáció :).

Végre kiértünk a szállás elé és a hegyek közötti úton, Eger felé vettünk az irányt. Szinte megváltás volt a közel 20 kilométeres séta a vasútállomásig, azután az öt méter után amit a szálláson a társalgóban kellett megtennem :). Gyönyörű holdvilágos,  hűvös éjszaka volt, de nem fáztunk mivel a gyaloglás melegen tartott bennünket.

Fél öt körül értünk a pályaudvarra és felszálltunk a Budapest felé induló vonatra. több átszállás után kb. délután hat órára érkeztünk meg Hódmezővásárhelyre. Mikor haza érkeztem (gyalog 🙂 ), Márti örömmel mondta hogy nyolc órára moziba megyünk :). Már nem emlékszem milyen filmet néztünk, de éjfél után kerültem megint ágyba (ekkor már 41 órája nem aludtam 🙂 ). A vonaton haza felé próbáltam pihenni és aludni, de mindig annak az ötméteres útnak az érzései kavarogtak bennem, amit a szobánktól a kijáratig tettünk meg előző nap este :).

Azóta is sokszor eszembe jutnak az ott történtek. Ha egyszer lesz rá alkalmam megkérdezem azokat, akik akkor szólni sem tudtak a megdöbbenéstől. Közülük sokan, mára igazi társaimmá lettek a ju jitsu szövetségünk nagy családjában és biztosan érdekes lesz, ők hogyan emlékeznek  vissza (ha emlékeznek egyáltalán) a két hódmezővásárhelyi srác furcsa viselkedésére 1995 március 18. napjának éjjelén a Tardosi Sport Táborban :).

Füvesi Sándor

néhány kép a hódmezővásárhelyi dojo-ból 1995-ben

 

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Hagyj üzenetet