A tanításról…

Bejegyzés képe

részlet, egy a témával bővebben foglalkozó szövegkörnyezetből…

Minden létforma fejlődésének, változásának fontos alkotóelme a tudás és tapasztalat továbbadása, ami a tanulás-tanítás kölcsönösen egymásra ható rendszerében valósulhat meg a leghatékonyabb módon. A tanulás és tanítás közös egysége egyaránt része a fejlődés folyamatának, amelyre a jelenlétük olyan meghatározó módon és mértékben gyakorol hatást, hogy nélkülük, vagy az egységük megbontásával és különválasztva történő alkalmazásával, a fejlődés folyamata lelassulhat, megállhat, majd változássá, sodródássá alakulhat.

Mindannyian képesek vagyunk tanulni és tanítani egy bizonyos szintig. A tanulás, a fejlődés folyamatának minden szintjén (utánzás-megértés-megélés) jelen van, ugyanakkor a tanítás, csupán az utánzás és a megértés lépcsőfokain lehetséges; a megélés szintjén nem értelmezhető. A tanulás és tanítás képességének szintje egyénenként eltérő és nagyon sok összetevő befolyásolhatja azt (személyiség, egyéni képességek, adottságok, készségek, felkészültség, tapasztalat, módszertan, stb.), így előfordulhat, hogy a kiváló tanuló nem jó tanító, és ugyanúgy lehetséges, hogy egy bizonyos szintig jó tanító reked meg valahol a fejlődésében, ezért nem képes tanulóként sem előrelépni. Természetesen az ideális az, ha valaki jó tanító és tanuló is egyben, ugyanakkor képes fenntartani a tanulás-tanítás harmonikus egységét a fejlődése teljességében.

Bármilyen új ismerettel, tevékenységgel kerülünk kapcsolatba az első lépcsőfok minden esetben a tanulás. Meg kell tanulnunk, el kell sajátítanunk, meg kell szereznünk a választott „újdonságunk” alapjait (fizikai és mentális képességek), majd erre építkezve kell tovább haladnunk a fejlődés folyamatában a megértés és megélés szintjei felé.

A fejlődés folyamatának utánzási szintjén haladhatunk előre csupán a tanulás eszközével, itt még nincs szükségünk a tanításra, hiszen mindent készen kapunk, csupán annyi a dolgunk, hogy az elénk tárt tudást lemásoljuk, gyakoroljuk és a tanultak szerint reprodukáljuk.

A megértés szintjén megtanuljuk a „mit-miért-hogyan” összefüggéseit, ám itt már nem elégséges a tanulás egyedüli megléte. A tanítás, mint egy kémiai folyamat katalizátora, nagyságrendekkel képes hozzájárulni a tanulás hatékonyságához és eredményességéhez. Sőt vannak területek, amelyek tanítás nélkül nem tanulhatók meg.

Tanítás közben, közvetlen és közvetett módon is feltárulhatnak előttünk erősségeink éppen úgy, mint gyengeségeink. Figyelve az átadott ismeret, tudás és tapasztalat, a tanulók általi visszaadásának jellemzőit, alapvetően fontos, a fejlődésünk minden területére meghatározó mértékben kiható tudásanyaggal gazdagodunk. Ezt más forrásból nem lehet megszerezni, ezért különösen lényeges ennek felismerése és hatékony feldolgozása.

A tanító és tanuló ideális esetben szimbiózisban van jelen. A tanítással való tanulás eszköze lehetőséget ad a tanítónak, hogy mintegy külső szemlélő szemszögéből távolabbról is rálátása legyen az eddigi tudására, és tapasztalatokat szerezzen az általa átadott tanítások jellemzőiről. A tanulók olyanok, mintha a tanító egy víztükörre tekintve látná bennük a saját tudásának az adott szintű megnyilvánulását. Elmélyedve a víztükör képében lényeges felismeréseket tehetünk. Segítséget kaphatunk a képességeink fejlesztéséhez, hiszen a tanulók jellemzői (fizikai és mentális) jól megfigyelhetők, analizálhatók és akár tipizálhatók is.

Ebből kiindulva sokkal könnyebben feltárhatjuk a saját hiányosságaink forrásait. Az ily módon megismert jellemzők elemzésével hatékonyan vagyunk képesek olyan hibákat is kijavítani, amelyek létezéséről tudtunk ugyan, de minden eddigi próbálkozásunk ellenére nem sikerült kiküszöbölni azokat; valamint olyan problémákat és azok forrásait is felismerhetünk, amelyeket korábban nem is érzékeltünk. Képességeink megjelenése, fejlődése és készségeink kialakulása így jelentősen felgyorsulhat.

Az ismeretanyag és tapasztalat továbbadásának valós tudását (módszertani ismeretek) nem lehet elsajátítani és hatékonyan alkalmazni a tanítással való tanulás eszköze nélkül. Ezen a területen megkerülhetetlen a tanítás gyakorlása, nélküle bármennyi elméleti ismeretanyaggal felvértezhetjük magunkat az adott témakörben, nem leszünk képesek a tudásunk hatékony továbbadására. A tanításunk ötletszerű, egymáshoz nem rendszer szinten kapcsolódó, kisebb – nagyobb funkcionális elemek összessége lesz, amely nem képes egységes egészként megjelenni.

A tanuló tanító, a tanítással tanulás eszközével egy olyan értékes kincset használhat a fejlődése érdekében, amely nem csupán az erősségeink további fejlesztését és a gyengeségeink kiküszöbölését kínálja, hanem az eddigi tudásunk és tapasztalataink másféle megközelítésének, valamint új területek felfedezésének lehetőségét is elénk tárja.

A tanítással való tanulás több utat, és azokon belül számtalan lehetőséget kínál az előre haladásra. Az utakat és azok lehetőségeit leginkább aszerint különböztethetjük meg, hogy milyen cél felé tartanak és hogy milyen módon igyekeznek efelé.

Amilyen hasznos lehet mindenki számára (szimbiózis) a tanítás eszköze, legalább oly mértékben hordoz magában komoly veszélyeket. A veszély épp úgy fenyegeti a tanulót, mint a tanítót, de döntő mértékben a tanító felelőssége a fejlődési folyamat harmóniájának megőrzése.

A fennálló veszély központi kérdése az, hogy miért tanít a tanító, valamint hogy milyen módon és eszközökkel teszi ezt. Innen kiindulva számtalan kombinációban és mértékben megjelenhet a tanítás mint veszélyforrás, ugyanis a veszély központi kérdése mögött álló mozgató rugó minden esetben az „én” (ego), illetve az erre épülő összetett rendszer, a személyiség.

A tanító személyisége alapjaiban határozza meg a tanítás legfontosabb jellemzőit (mit-miért-hogyan). Ideális esetben a tanításnak mindenkor a tudás átadását kell elsősorban szolgálnia (legyen az elméleti vagy gyakorlati); azonban a tanító személyisége oly mértékben befolyásolhatja a folyamatot, hogy az akár teljesen más fókuszpont felé mutathat.

Alapesetben a tanítás fókusza maga az a tartalom (ismeretanyag), amelyet a tanító át-, illetve tovább adhat. A tanítás folyamatában ilyenkor minden más csak eszköz, amely a központi elem felé irányul, és kiszolgálja annak mind teljesebb megvalósulását. A tanító ilyenkor maga sem több, mint közvetítő eszköz. Semmilyen minőségben nem áll a tanulók felett; nem első a gyakorlók között, csupán egy közülük; és mint ilyen nem is lehet követendő példa, hiszen ami követendő az maga a tanítás tárgya. A tanító nem akar senkinek megtanítani semmit, vagy feleslegesen bizonyítani bármit is, nem kéri vagy várja el hogy higgyenek neki…

A tanítás tanulás szimbiózisában létező tanuló, akar tanulni (nem kell őt erről meggyőzni), figyelme a tudásra és nem a tanítójára koncentrálódik. A tanítónak pedig a legjobb tudása szerint, a képességei határáig tanítania kell; átadni mind azt, amit az adott szinten a tanuló képes befogadni. A tanuló és tanító ebben a kölcsönösen egymást segítő kapcsolatban együttesen fejlődik. A tanítás ezen szemléletmódja az, amely a leginkább alkalmas arra, hogy a központi ismeretanyag, torzulások nélkül a fundamentumok megtartásával, de a fejlődésre nyitottan kerüljön tovább adásra – …a szemléletmód által lesz tanító, nem az eltelt idő okán…

Az alapesettől eltérő minden más lehetőségben, ahol a tanítás fókusza nem maga az ismeretanyag, a tanulás tanítás fent leírt szimbiózisa nem alakul ki. Létrejöhet kölcsönösen előnyös együttműködés, ám az a közös érdekeken alapszik, hiszen tanító és tanuló bár ugyanazon cél felé igyekszik, de ezt mindketten a saját személyiségük kiteljesedéseként teszik (ez van a fókuszpontban – pl. valamilyen cél elérése, győzelem, stb.). Az emberek kapcsolatainak a döntő többsége ebbe a kategóriába sorolható. Az ok nagyon is egyszerű. Az életünket meghatározó társadalmi berendezkedés működésének egyik fő összetevője az érdekek hálózatának rendszere.

Ez egy másik nagyon érdekes terület felé viszi a gondolatmenetet (talán egyszer erről is olvashatunk itt bővebben… 🙂 ), de nem szeretnék ennyire elkalandozni, ezért csupán annyit kérek a kedves olvasótól, hogy most minden mást félre téve legyen szíves számolja össze azon kapcsolatait, akik felé semmilyen érdek nem fűzi… (anyagi, erkölcsi, egzisztenciális, társadalmi, morális, stb,) – olyat keressünk akivel a csupasz lénye miatt tartunk kapcsolatot…

Az érdekek megjelenése azt hozza magával, hogy a kapcsolat is csak addig marad fent a tanító és tanuló között, amíg az kiszolgálja a személyiségük kiteljesedését. Ilyen lehet például az edző és versenyző kapcsolata, ahol nem az adott tevékenység mind teljesebb megismerése áll az együttműködés központjában – ebben az összefüggésben ez csak egy eszköz a középpontban álló győzelem elérése érdekében – és ha a központi elem nem valósul meg, akkor az eszközöket le lehet cserélni (edző és versenyző vagy akár sportág csere). Ugyanez az analógia figyelhető meg az oktató – tanítvány viszonyban is.

Ezekben a kötelékekben a tanító (edző, oktató) magasabb szinten áll a tanuló (tanítvány) előtt. A legtöbb esetben a tanító az elért eredményei alapján válik hitelessé a tanuló szemében. Innentől nem az ismeretanyag áll a tanítás központjában, hanem az a személyiség, amelynek közvetítésével, amelyen átszűrve kerül a tudás a tanuló elé. Ennek a folyamatnak a megjelenése és beteljesülése szinte elkerülhetetlen. A tanító felelőssége óriási, hiszen itt derül ki, milyen utat választ nem csak a saját maga, de bizony a tanuló számára is. Ettől a ponttól kezdődően a tanító személyisége határozza meg a tanítást és annak minden jellemzőjét.

A tanító nagy befolyást gyakorol a tanuló fejlődésére, és nem csupán a tudásra, hanem a személyiségére vonatkozóan is. Ez utóbbi az, ami nagyon veszélyes területté válhat, hiszen egy morálisan és erkölcsileg helyes értékrendet képviselő tanító ugyanolyan mértékben képes erre, mint az, aki ettől gyökeresen eltérő nézeteket vall…

A tanítás ilyen módja nem kapcsolja magához a tanulás lehetőségét, ezért a tanítva tanulás szimbiózisa sem valósulhat meg. Ugyanakkor így tanítva, tovább erősödhet a tanítás központi elemének több jellemzője is, amelyek között vannak olyanok, amik jelentős mértékben képesek megváltoztatni (szélsőséges esetben egészen eldeformálni és torzzá tenni) a tanító és tanuló személyiségét is.

Amikor tanítani kezdünk, a legfontosabb önmagunk számára világosan és egyértelműen meghatározni a mit-miért-hogyan kérdésekre adott válaszokat. Tisztában kell lennünk vele: mit tanítunk, miért tanítunk, és hogyan tesszük azt. Ez lesz az alap, ami lehetővé teszi a fejlődést az általunk választott területen (pl. az edző, jobb edzővé váljon – a versenyző eredményesebb legyen). Ameddig nem tudunk őszinte, igaz válaszokat ezekre a kérdésékre, addig a tanítás nem válhat a fejlődést segítő eszközzé, és csupán egymást követő változások sorát generálja, ami a tanítót és tanulót olyan sodródásba taszíthatja, amelyből kitörni (még segítséggel is) a legnehezebb próbatételek közé tartozik…

… a tanuló kissé értetlenül nézett a tanítóra amikor a tanítást megköszönve, a tanító mosolyogva annyit felelt:

… a Semmi az, mit tőlem tanulhatsz;

a Minden az, mit magadban hordasz…

Szólj hozzá!

Az e-mail címed sehol sem jelenik meg, harmadik fél nem férhet hozzá.
A *-gal jelölt mezőket kötelező kitölteni.

*
*

Az alábbi HTML elemek és attribútumok használhatók: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>