Amikor a változás, mint fogalom elénk kerül, sokaknak azonnal jönnek az ismert panelek, mondások, és „nagy igazságok” – a változás örök; nem a legerősebb éli túl, hanem az aki a leginkább képes a változásra, és még hosszan sorolhatnám. Az állandóság és változás fogalma (látszólag) ellentétes jelentéstartalommal áll szemben egymással, amely különbözőség a változáshoz gyakran hozzákapcsolt fejlődés fogalmával együtt, még markánsabbá válik.
Érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, hogy az állandóság-változás ellentétpár közötti kapcsolat milyen összefüggéseket hordoz magában, azok milyen hatással vannak egymásra és ezen egymásra hatások milyen következményeket hoznak létre. A témakört több terület felől megközelítve (az egyik természetesen a harcművészetek) talán eljuthatunk az alapelvi szintig, ahol a megismert összefüggések és azok hatásmechanizmusa már nem csak az adott terület speciális rendszerében, hanem általánosan képes lehet leírni az állandóság-változás együttes fogalmának, a mindenre kiterjedő jellemzőit és hatásait.
Ennek felismerése és megismerése nagy segítségünkre lehet számos olyan helyzetben, ahol változást érzékelünk, de bizonytalanok vagyunk annak jellemzőiben (ok, forrás, terület, irány, következmények, stb.). A jellemzők objektív meghatározása lehetőséget ad a változás(ok) teljesebb megértésére, ami segítséget nyújthat a fejlődéshez, valamint a tudatos életünk döntéseinek meghozásában.
Amikor változást tapasztalunk, akkor azt minden esetben valamihez viszonyítva vagyunk képesek érzékelni. Mindig kell valami biztos pont, egy viszonyítási alap, amelyhez a változás mérhető (a viszonyítási pont nélküli változás, nem más mint az állandóság – minden egy… :)). Ez a biztos pont, az adott vonatkoztatási rendszerünk alapelve(i), amely a rá épülő rendszerben nem változik, vagyis állandó.
A harcművészetek változásában megfigyelhető, hogy a túlélés szabályok nélküli rendszere hogyan alakult az évszázadok alatt; majd jelentek meg a meghatározott stílusok és küzdősportok. Többen úgy gondolják ez egy fejlődési folyamat, én úgy gondolom ez változás, nem pedig fejlődés. A fejlődés nem egyenlő a változással, úgy is mondhatnám, a fejlődés a változás egy meghatározott iránya, módja és formája.
A harcművészet a túlélés szabályok nélküli rendszere, ez az alapelv. A fejlődés olyan változást jelent, amely minden esetben az alapelv mind hatékonyabb kiszolgálását hozza magával. A harcművészet olyan, mint egy népmese, monda, vagy rege. Van egy alaptörténet (alapelv), amelyet végtelen sokféleképpen lehet elmesélni. Amíg az alaptörténet megmarad, addig ez a színes sokféleség rendkívüli gazdagságot biztosít a témakörnek. Ez adja legfőbb erősségét, hiszen mindenki úgy meséli (használja) ahogy az neki a leginkább megfelelő, nem szorítja össze az egyén korlátja, hanem ellenkezőleg a megannyi különböző egyén eltérő korlátainak összessége mind az alaptörténet elmesélését teszik gazdagabbá – ez a fejlődés.
A legnagyobb erősség azonban magában hordozza legnagyobb veszélyt is, ami nem más, mint az alaptörténet (alapelv) átalakulása és elveszítése. Támpontok és kapaszkodók hiányában az ember hajlamos az alaptörténet megváltoztatására és elfeledésére, melynek helyébe tudatosan vagy akaratlanul (sőt akár észrevétlenül is); például az aktuálisan sikerélményt és elismertséget kínáló, eddig járulékos elemként, mostantól azonban alapelemként központi szerepet betöltő tényezők kerülnek – ez a változás.
Egy meghatározott stílus vagy (küzdő)sport olyan, mint a vers. Ha verset akarunk tanulni, akkor meg kell tanulnunk minden egyes sorát, minden egyes betűjét, tartanunk kell a sorrendet (be kell tartanunk a költő – alapító mester – által lefektetett szabályokat). Az ettől való bármilyen eltérés hiba. Kizárólagosan ez a módja annak, hogy el tudjuk mondani és tovább tudjuk adni a verset és így annak alaptörténetét. Nem tehetünk hozzá és nem vehetünk el belőle, akkor sem, ha szerintünk az bármilyen módon jobbá tenné azt. Ebből adódóan az alapító által meghatározott stílusok (sportok) minden esetben saját korlátaik által behatárolt módon képesek a változásra. A fejlődés pedig csupán arra szorítkozhat (sőt sok esetben még arra sem), hogy a verset milyen hangsúlyokkal tanuljuk meg, mondjuk el és adjuk tovább.
A stílus korlátai magával hozzák az egységesítés, a módszertan, a tömeges (ki)képzés megjelenését, ami a lehetővé teszi a változatlan formában való fennmaradást és így az alaptörténet (alapelv) megőrzését. Egy verset nem lehet tovább fejleszteni, csak megváltoztatni…
Sokan ismerik Hórusz, Zeusz, Herkules vagy éppen a király legkisebb fiának a történeteit, de mindenki egy kicsit másképpen meséli el azokat, ugyanakkor mind a mai napig pontosan felidézhetjük akár az ókor költőinek versbe foglalt gondolatait és érzéseit (Homérosz, Vergilius, stb.).
Létezésünk során minden körülöttünk érzékelt dolog változásban van, csakúgy mint mi magunk is. Mindenki érzékeli ezt a folyamatot, ha másképpen nem, hát az idő múlásával. Változik a testünk, szellemünk, lelkünk(?), a kapcsolataink és a környezetünk. A változás érzése mindig belülről fakad, de a legtöbb esetben a bennünket körülvevő történések és azok visszajelzései generálják és hozzák a felszínre.
Érezzünk, hogy nem vagyunk már olyan erősek, gyorsak, mint korábban; nem kapunk olyan érzelmeket bizonyos történésektől (verseny, győzelem, kudarc, kapcsolatok, stb.) mint régebben, vagy épp a kapcsolataink változnak meg oly módon, hogy a korábban jó érzéseket kiváltó emberek társaságát már nem keressük, sőt inkább elkerüljük…
Természetesen a változások ilyenkor más irányokba vezetnek tovább. Találunk, és ha kell, gyártunk magyarázatokat (a legkézenfekvőbb az idő, és annak múlása), felfedezni véljük, hogy megváltozott minden körülöttünk és megváltoztak a korábban hozzánk közel állók is, és bizony az is előfordul, hogy magunkban is észrevesszük a változást (ez nem túl gyakori).
Az ember éntudata ilyenkor sok esetben úgy értékeli a változást, mint fejlődést (legalábbis az általa felismert összetevők ezt sugallják).
Lehet, hogy nem vagyok már olyan erős és gyors, viszont sokkal bölcsebb és hatékonyabb vagyok; már nem tudok úgy örülni egy győzelemnek, de meg tudom tanítani másoknak hogyan kell győzni, hogy sikeresek, elismertek és követendő példák, majd tanítók legyenek. Azoktól az emberektől, akikkel a korábbi a kapcsolatunk jó érzésekkel töltött el, pedig tovább kell lépni. Ők már nem értik és érzik a mostani fejlettebb énem mondanivalóját, sőt sok esetben számomra negatív jelentésű véleményt (kritikát) fogalmaznak meg. Erre pedig nincs szükségem, hiszen csak visszahúznak a fejlődésemben, ehelyett találhatok magamnak megannyi követőt, tisztelőt (like-olót :)), akik elismerik és támogatják a fejlődésem irányát.
Legtöbben úgy élik mindennapjaikat (gyakran így telik el az életük), hogy folyamatos változásuk nem, vagy csak alig hoz számukra fejlődést. Ennek oka leginkább az lehet, hogy a változásuk viszonyítási pontjai is gyakran módosulnak, átalakulnak, de akár teljesen ki is cserélődhetnek. Ennek következménye a sodródás és annak állandósága. Természetesen, mint oly sok minden, ez is szemléletmód kérdése, hiszen a felcserélt viszonyítási pontokat is lehet fejlődésként értelmezni… Véleményem szerint ez valóban lehetséges (sőt örvendetes történés), abban az esetben, ha a megváltozott viszonyítási pontok egy fejlődési folyamat okozataiként megjelenő lépcsőfokokként járulnak hozzá a további haladásunkhoz. Nézzünk körbe a mindennapokban és könnyen megfigyelhetjük a folyamatot.
Amikor valaki megkezd valamilyen tevékenységet (tanul, sportol, kapcsolatot teremt, stb.) azt valamilyen céllal és szándékkal teszi. Ebben a pillanatban két jellemző viszonyítási pont jöhet létre. Az egyik a tevékenység célja vagy szándéka, a másik a választott tevékenység alapelve lehet.
Példánkban emberünk elmegy egy önvédelmi tanfolyamra azzal a céllal, hogy olyan módszereket tanuljon, amivel szükség esetén képes lesz megvédeni magát és a rászorulókat. Jelen esetben a viszonyítási pont a hatékony önvédelmi képesség.
Szorgalmas gyakorlással elsajátít valamilyen szinten néhány módszert, majd részt vesz bemutatókon, és később tanítani kezd. Sok felől kap pozitív megerősítést, biztatást és támogatást, miszerint nagyon jó, amit csinál és ez jó érzéssel tölti el. Fejlődése lassan változásnak indul. Egyre több olyan módszert tanul és tanít, amely még inkább tetszik a környezetének és persze saját magának is. Itt van a viszonyítási pont változása, már nem az önvédelmi képesség van a központban, hanem a „tetszési index” mértéke (legyen minél látványosabb és lenyűgözőbb, mutasson jól a színpadon, videókon, közösségi oldalakon, stb.).
Ám eljön a pont, amikor úgy érzi, valahogyan, valamerre tovább kell lépni. Kíváncsi arra, mit ér az eddig megszerzett tudása, hát kipróbálja magát a versenyzésben. A bemutató versenyszámokban megízleli a győzelem ízét, de azt is érzi ez mégsem ugyanolyan, mintha valós test-test elleni küzdelemben szerezné meg a diadalt. Nosza belevág a küzdelmi versenyszámba is; itt pedig megízleli kudarc és vereség érzését. Emberünk szép és látványos módszerei igen kicsiny hatékonysággal működnek a küzdőtéren. A vereség(ek) után érzi, tudja, ő nem ezért jött ide, ő győzni akar. Újabb viszonyítási pont változás, most a győzelem kerül a fókuszpontba.
Fáradhatatlanul edz és gyakorol, ennek hatására pedig jönnek a győzelmek. Minden technikát és taktikát megtanul, amit az adott szabályok engedélyeznek, de látja és tapasztalja, olykor még ez is kevésnek bizonyul. A testét kezdi fejleszteni, hogy erősebb, gyorsabb, kitartóbb legyen, és ehhez minden segítséget igénybe vesz (speciális fejlesztő tréningek, étrend, táplálék kiegészítők, teljesítményfokozók, stb.). Sokféle bajnok lesz belőle, rengeteg követője és csodálója lesz, mindenfelé hívják előadásokat tartani és tanítani, fürdik a népszerűségben, úgy érzi felért a csúcsra… Az idő múlásával a képességei lassan megkopnak, és így a győzelmei is ritkábbá vállnak. A középpont most újra átalakul; a győzelem mellé a siker és elismertség megtartása kerül.
A hírnév, dicsőség, valamint az eredmények kapós árucikké teszik, ami biztosítja számára a népszerűség fenntartását. Mostanra a tanítás áll a tevékenysége középpontjában (megtanítja a hozzá érkezőket győzni és sikeresnek lenni), a győzelem a tanítványokon keresztül érkezik, de a siker és népszerűség fénye közvetlenül is beteríti, hiszen a győztes tanítvány az Ő tanítványa. Aztán némi idő elteltével változást érez magában.
Már nem fontos annyira számára a népszerűség és elismertség (olykor már teherként éli meg), a győzelem és vereség érzése pedig egyre inkább jelentőségét veszti. Figyelme egyre inkább az eddig észre sem vett, pedig mindvégig maga előtt lévő dolgok irányába fordul.
Érdekelni kezdik az eddig végigjárt fejlődésének és változásának az összefüggései. Előfordulhat, hogy újra gyakorolni kezd; de már nem vágyik a tökéletességre, már nem akar sem győzni, sem öveket, bajnokságokat vagy címeket gyűjteni, nem vágyik elismerésre és követőkre, nem zavarja, ha egy ember van az edzésen amelyiken részt vesz, mostanra nem akar megtanítani senkinek semmit, nincsenek többé tanítványai csak vele együtt gyakorlók; csupán érdek és szándék nélkül a „most-ban” gyakorol…
A példában végigjárt folyamat se nem lineáris, se nem egyetemleges, sokkal inkább számtalan ponton elágazódó és más irányba mutató lehet. Mindannyian ismerünk olyan történeteket, amelyek arról szólnak, hogy a rendkívül sikeres életszakaszt (sport, üzleti, társadalmi, stb.), a sikerek megszűnése és az ebből adódó rivaldafényből való kikerülés periódusa követi, amit jellemzően az adott tevékenység befejezése, de rosszabb esetben akár tragikus események is követhetnek. Ezekben az esetekben közös, hogy a viszonyítási pont mindenhol a győzelem, siker, stb. volt, és a választott tevékenység csupán eszközként szolgált. A viszonyítási pontok folyamatos változásában sodródva olyan üresség keletkezik, amelyben nehéz újból biztos fogódzókat találni. Sajnos kevesen vannak azok, aki képesek túl lépni ezen az életszakaszon és új fókuszpontokat választani maguknak; a legtöbben sodródnak tovább…
Amikor valamiben fejlődni szeretnénk, nem téveszthetjük szem elől a viszonyítási pontunkat. A fejlődésünk során megtanult és megélt tudás, valamint a tapasztalat ad lehetőséget arra, hogy újabb viszonyítási pontot keresve lépcsőnként haladjuk tovább. Nekünk magunknak kell fogódzót választani (senki nem teheti meg ezt helyettünk), ha ezt elmulasztjuk (vagy nem vesszük észre), akkor a fejlődésünk előbb lelassul, majd később megreked és sodródásba kerülünk; mindig abba az irányba változva, ami a felénk érkező visszajelzések, valamint a magunkban megélt érzések szerint a leginkább kívánatos.
Legyük nyitottak és következetesek, fogadjuk be az információk sokaságát és használjuk épülésünkre, de ne engedjünk a sodrás erejének. Tartsuk meg a viszonyítási pontjainkat és kutassuk, fedezzük fel a hozzájuk kapcsolódó alapelveket és összefüggéseket. A sodrásból így kiemelkedve olyan világ tárulhat elénk, amely mindig is ott volt, csak épp ezidáig nem ve(he)ttük észre… :).
