Lehet olvasni megannyi tanító, vezető, sikeres ember és guru spirituális és életvezetési tanácsait (gondolj erre meg arra, tégy így meg úgy); meg lehet tanulni, szerencsés esetben még meg is lehet érteni azokat (előadások, közösségek, tanfolyamok, könyvek, videók, stb.). Lehet őket követni, aszerint élni és cselekedni. A szellem képes lehet uralni a testet – akaraterőtől függően több-kevesebb sikerrel és hosszabb-rövidebb ideig, azonban az egységes egészből a lélek (érzések) hiánya előbb-utóbb kudarcot eredményez.
Nézzünk körbe a világban és láthatjuk milyen sokan vannak akik próbálnak valamin változtatni (dohányzás, alkohol, drog, vagy testsúly és testkép problémák, egészségesebb életmód, stb.). Számtalan módszer közül lehet választani, sőt akár cserélgethetjük is azokat. Kitűzésre kerül a cél, és meghatározásra kerül az odavezető út. Hatékony módszer alkalmazása esetén csupán akaraterő, kitartás és következetesség kérdése a cél elérése.
Való igaz, a cél felé vezető úton sokan elbuknak, de a nehézségek hittel, akaraterővel, kitartással és következetességgel itt még áthidalhatók. Ám a legnagyobb csapda, a végső próbatétel akkor jön el, amikor elértük a kitűzött célt. Hogy miért? Hát azért, mert eltűnik a motiváció… A cél megvalósult, a vágyunk beteljesült, ezért az eddig érzett hajtóerő és belső késztetés okafogyottá válik.
A cél felé vezető úton mindenkit ér siker- és kudarcélmény egyaránt. Ezek az élmények érzéseket generálnak; és ha ezek az érzések a cél felé hajtanak, akkor a siker csaknem biztosra vehető. Amennyiben azonban a célunkkal ellentétes érzések uralkodnak el bennünk, akkor a kudarcunk válik valószínűbbé.
Komoly erőfeszítésekkel képesek lehetünk még így is elérni a kitűzött célt, de a lélekből fakadó érzés hiánya esetén megtartani azt biztosan nem tudjuk, és csak idő kérdése a visszaesés. Ezért oly nehéz leszokni (a megváltozott biológiai folyamatok tünetein túl) a dohányzásról, alkoholról, drogról vagy csupán eredményesen végig vinni valamilyen diétát vagy életmód váltó programot; és ez a legfőbb oka annak is, hogy a célt sikeresen elérők nagy százalékban visszaesnek.
Megfigyelhető azonban, hogy a fenti változásokat eredményesen teljesítő és azt sikeresen fenntartó emberek mindegyikében közös valamilyen belső késztetés megléte. Az érzés, ami az akarat mögött áll sok esetben olyan határozottságot ad, amely egyik pillanatról a másikra is lehetőséget ad a változásra.
Ez az az érzés, ami a segítségünkre siet majd akkor is, amikor a dojo-n kívüli mindennapi életünkben kerülünk kívül a komfort zónánkon (pl. valamilyen stressz hatásra). Képesek lehetünk összeszedettek lenni, prioritásokat meghatározni, majd egy dologra fókuszálni, hatékonyan megoldani azt, és továbblépni.
A komfort zónán kívüli létezés senkinek sem kellemes élmény. Amikor kívül kerülünk bármilyen tekintetben abból a jól ismert és megszokott közegből, ahol otthonosan mozgunk, először a bizonytalanság érzése tör elő. A komfort zónából való kikerülés sokféle módon megtörténhet. Lehet csupán egy rossz vicc, vagy megjegyzés, esetleg valamilyen testbeszéd, de ilyen lehet bármilyen külső vagy belső inger és történés amelynek eredményként elbizonytalanodunk. Ez a legenyhébb formája a komfort zónán kívül kerülésnek, amelynek a másik végletében a halálfélelem megjelenését találjuk.
Minden esetben, amikor kívül kerülünk a számunkra jól ismert és biztonságot jelentő közegből, jellemzően a testünk is reakciókkal válaszol. A szaporább pulzus, a gyakoribb és felületesebb légzés, a hirtelen verejtékezés mindannyiunk számára ismerős tünetek. Ám nemcsak a test, de a szellem is más üzemmódba kapcsol. Megfigyelhetünk különféle reakciókat; ebből a két legjellemzőbb: amikor valaki leblokkol vagy lefagy, a másik pedig vészreakcióként kapkodni kezd. Gondolatként megjelenik a Jaj, mi lesz most? kérdése, ami mögött a kezdeti bizonytalanságból kinövő félelem érzése áll.
Akár a lefagyás, akár a kapkodás reakciója valósul meg, beláthatóan egyik sem ideális arra, hogy a kialakult helyzetet hatékonyan kezelje. No de mit lehet ilyenkor tenni?, illetve Hogyan lehet az ilyen folyamatokat kontroll alatt tartani? – tehetjük fel a magától értetődő kérdést. A válasz nem túl bonyolult; melynek szemléltetésére egy az írásaimban már korábban megjelent szövegrészletet hívok segítségül:
Tegyük fel, meg akarunk tanulni úszni…
Megnézünk nagyon sok világklasszis úszót (videón, képeken, versenyek közben), könyvekből tanulmányozzuk a technikákat és azok elsajátítását.
Szerencsések vagyunk, mert az úszók és azok edzői, készségesen és személyesen segítenek nekünk a technikák elsajátításában, és javítják ki a hibáinkat.
Mi szorgalmasok vagyunk és sokat gyakorlunk. Ennek eredményeként minden mozdulatot sikerül pontosan úgy csinálnunk, ahogy az úszóktól láttuk. Tehát tudunk úszni gondolhatnánk joggal, akkor itt az ideje kipróbálni…
Beugrunk a vízbe és mindent pontosan úgy csinálunk, ahogyan azt megtanultuk szárazon a gyakorlásaink alkalmával, érdekes módon nem működnek a technikák, elmerülünk, mint egy darab kő.
Mit csinálhattunk rosszul, hiszen a legjobbaktól kaptuk a legjobb technikákat, és sokat gyakoroltunk mire mindent pontosan úgy csináltunk, mint ők. Ők folyamatosan haladnak előre a vízben, mi meg belefulladunk.
Egyetlen különbség közöttünk az a közeg, ahol gyakoroltunk. Ők a vízben, mi a szárazon…
Úgy gondolom, úszni csakis vízben lehet megtanulni.
A lefagyás vagy a túlreagálás állapotában a szellem nem képes uralni a testet, ilyenkor már jócskán elhagytuk az általunk biztonságosnak érzett „vizeket”. Itt most ismeretlen helyen hajózunk, és ami a legrosszabb, azt sem tudjuk honnan jöttünk és merre felé tartunk. Egyetlen egy dolgot érzünk csupán, hogy nagyon nem jó így nekünk. Ha az eszünk talán még tudja is mit kellene tennünk, akkor is gúzsba köt, valami ismeretlen erő. Egészen egyszerűen, képtelenné válunk a helyes cselekvésre.
Kell valami, ami erősebb lehet ennél a bénító, gúzsba kötő erőnél.
A jó hírem az, hogy igen van ilyen erő, és igen mindannyiunkban ott van; de mint, minden éremnek, így ennek is van egy másik oldala. Ennek a bennünk szunnyadó erőnek már csak a megismerése is a legtöbb esetben igen fájdalmas tud lenni. Hogy miért? – mert ez a titokzatos belső erő, nem más mint a lelkünk és igaz érzéseink. Egyszerűen nincs más út, szembe kell nézni önmagunkkal. Mindenféle jelmez és álarc nélkül, látnunk kell, meg kell éreznünk: „a Király meztelen”.
Mindenkinek meghatározó élmény az, amikor először megéli mindezt. Majd edzésről edzésre, újból és újból megtapasztalja; és egyszercsak eljön a pillanat, megjelenik az érzés; nem érdekel mennyire fáj már mindenem, nem érdekel hogy folyamatosan légszomj kínoz, nem érdekel minden porcikám mázsás súlya, és kicsit sem fontos mennyi idő telt el és hogy mennyi minden van még hátra, egyetlen egy dolog van előttem amit kristály tisztán látok, és amiben rendíthetetlenül biztos vagyok: ezt az egyet még meg bírom csinálni…
Nem az edző, instruktor, mester, edzőtársak vagy bármilyen más külső motiváció hatására haladunk tovább, nem… Haladunk tovább, mert a bensőnkben ott ég az érzés: ezt az egyet még meg bírom csinálni…
Nem mondhatom, hogy az „egy technikák rendszere” könnyű út, sőt sok izzadsággal és olykor fájdalmakkal (testi és lelki egyaránt) teli komoly megpróbáltatás ez.
Klubunk minden edzésén a résztvevők valamilyen módon kilépnek a komfort zónájukból, és nem csak kilépnek, de egyre több és több időt töltenek azon kívül. Ebben a megváltozott testi-szellemi-lelki állapotban kell minden területen, vagyis az egységes egészben összeszedettnek, fókuszáltnak és hatékonyan „a mostban” döntés és cselekvés képesnek lenni.
Ezek a pillanatok, illetve a hozzájuk kapcsolódó érzések mélyen belénk vésődnek és mindig előtörnek, amikor az adott helyzet kikényszeríti azokat. Nagyon nem mindegy, hogy ilyenkor „meztelen Király”-ként mozizzuk végig a történéseket, vagy képesek vagyunk „egyet” megcsinálni…
