a harmadik rész folytatása…
A tanult módszerek hatékony alkalmazáshoz nélkülözhetetlen mentális felkészültség
Az előzőekben láthattuk a technikák és a fizikai paraméterek szerepét egy valós önvédelmi helyzet hatékony megoldásának folyamatában. Egyértelművé vált, hogy önmagában egyik összetevő sem elegendő, valamint az is, hogy csakis egymást kiegészítve lehetnek hatékony alkotóelemek.
Tegyük fel, valaki elsajátított sok hatékony technikát, és megszerezte a technikák működéséhez szükséges fizikai paraméterek összességét is. Joggal gondolhatná, rendelkezik az önvédelem valamilyen szintű képességével. Ez akár még igaz is lehet, ha alkalmazni is tudja a tanult módszereket és képes kihasználni a fizikai paraméterei által meghatározott lehetőségeit. Ennek a feltételnek a teljesüléséhez csupán egy dologra van szüksége a gyakorlónak: megfelelő mentális felkészültségre.
Hiába van sok remek technikánk és módszerünk, és hiába vagyunk gyorsak, erősek, kemények, és kitartóak, mindez mit sem ér, ha nem ismerjük fel helyesen a helyzetet, ha nem észleljük és nem mérjük fel a szituáció jellemzőit, ha hibás döntéseket hozunk…
Azonban, ha mindent jól csináltunk, akkor is megtörténhet velünk, hogy egyszer csak elfogy a levegő és olyan légszomj kerít hatalmába, amit még soha nem éreztünk. A szánk egyik pillanatról a másikra kiszárad, a vérnyomásunk a csúcsokat ostromolja, a pulzusunk az egekben, szívverésünk a fülünkben dobol, látásunk beszűkül. Feszülten remeg minden porcikánk, miközben mozdulni akarunk, de vagy nem történik semmi, vagy olyan lassan történik minden, mint egy lassított filmfelvételen. Megjelenik a feszültség, a nyomás, kialakul a stressz.
Az önvédelmi helyzet minden esetben magában hordozza az agresszió valamely formájának megjelenését (verbális, metakommunikációs, fizikai kontaktusos, stb.). Az agresszió hatással van a helyzet valamennyi résztvevőjére (aktív és passzív résztvevők). Minden történés, a kialakult és folyamatosan változó feszültség (stressz) nyomása alatt megy végbe, ami egyénenként eltérő (akár gyökeresen különböző) hatásokat generálhat a konfliktushelyzet résztvevőiben.
Más fejezetekben szót ejtettem több alkalommal a test-szellem-lélek hármasának az egységéről és egymásra hatásáról, valamint a „minden egy” alapelvről. Mivel alapelvekről van szó, ezért működésük jelen esetben is megfigyelhető, hatásaik és mechanizmusaik végig követhetőek. A lelket érő ingerek feszültséget váltanak ki, ami a szellem számára akciót – reakciót határoz meg, a test pedig cselekvésben hajtja végre a szellem utasításait.
A test sokféle módon reagálhat, de a fent leírt tünetegyüttes eléggé általánosnak mondható. A mentális változás olyan biológiai és fiziológiai folyamatokat okoz (megemelkedett szintű hormontermelés, pl. adrenalin), amelyek döntően befolyásolják a cselekvés minden jellemzőjét és ezen keresztül az önvédelmi helyzet kimenetelét is.
Megfelelő mentális felkészültség nélkül, a technikai és fizikai összetevők működésképtelen eszközök összessége csupán, amelyek nem elégségesek a hatékony önvédelemhez.
Az önvédelmi szituáció sikeres megoldásának összetevői közül a mentális felkészültség az egyetlen, amely önmagában is képessé a teheti a gyakorlót a helyzet számára kedvező lezárására. Még mielőtt úgy gondolnánk, most akkor megtaláltuk a legyőzhetetlen csodafegyvert és ezután csak a magabiztos fellépést, a csúnya arckifejezést és a szigorú, félelemkeltő tekintetet kell a tükör előtt szorgalmasan gyakorolni, no meg a haragos és hangos kiáltozást, mert ettől aztán mindenkinek tele lesz az alsóneműje :), inkább lassítsunk le egy kicsit… :).
Egy önvédelmi szituáció egymást követő, és egymásra hatással lévő történések láncolata. Ennek a láncolatnak vannak egymástól jól elkülöníthető fázisai. Ezek a következők: megjelenés, kialakulás, kifejlődés, tetőpont, lecsengés, utóhatás.
Egy példával bemutatva, az átlagos önvédelmi helyzet
megjelenése: döntésünk szerint, sötétedés után egyedül indulunk haza egy olyan útvonalon, amely bár rövidebb, de elhagyatottabb területeken vezet át.
Lehetőségünk lett volna a sötétedés beállta előtt, forgalmasabb (bár hosszabb) úton, társainkkal együtt is közlekedni.
kialakulása: út közben, az egyik elhagyatott részen, a mi oldalunkon a járdán, egy hangoskodó csoportot veszünk észre. Megjelenik a félelem és a bizonytalanság érzése. Lassú, bizonytalan, vagy éppen kapkodó, kihívó, figyelemfelkeltő módon folytatjuk utunkat a társaság felé.
Lehetőségünk lett volna még időben más útvonalat keresni, átmenni az út (utca) túlsó oldalára, illetve kerülni a figyelemfelkeltő viselkedést.
kifejlődése: a hangoskodó társaság közelébe érve, kötekedő viselkedéssel találkozunk. Trágár megjegyzéseket tesznek ránk, belépnek az intim szféránkba (ez egyénenként változó, de átlagosan 60 cm-nél közelebbi távolságot jelent), provokatív testbeszédet érzékelünk, úgy érezzük fenyegető módon gesztikulálnak felénk. A csoport elhelyezkedését tekintve körénk gyűlik.
Engedve a provokációnak, elöntenek bennünket az érzelmek és átveszik az irányítást (félelem, düh, harag, kétségbeesés, stb.). „Lefagyva”, tehetetlenül figyeljük csupán a történéseket, vagy agresszióval válaszolunk a bennünket ért agresszióra. Ugyanolyan stílusban és hangnemben szólunk vissza (talán még meg is állunk szájkaratézni :)), nem hagyjuk magunkat és megvédjük az igazságunkat, nem törődve azzal, hogy időközben esetleg körbe vettek bennünket (beszűkült érzékelésünk és tudatunk miatt lehet ezt észre sem vesszük). Mintegy elfogadva a kihívást, magunk is domináns testbeszédet, valamint fenyegető gesztikulációt alkalmazunk.
Lehetőségünk lett volna az érzelmeinket kordában tartva, nem elfogadni a provokáció bármilyen formáját is. Távolságot tartva, semleges válaszokat adva, vagy válasz nélkül hagyva a bennünket ért agressziót, utunkat megállás nélkül folytatva haladhattunk volna tovább. Közben megfigyeljük és begyűjtjük a helyzet minden lehetséges jellemzőjét, információját és lehetőség szerint felkészülünk arra (a körülmények tudatos alakításával, pl. el kell kerülni a menekülő utak lezárását, fel lehet térképezni az agresszió központi forrását, valamint annak leggyengébb láncszemét, minden körülöttünk lévő tárgy és eszköz fegyverként való számbavétele, stb.), hogy szükségszerűen kell cselekednünk.
tetőpontja: az önvédelmi szituáció azon fázisa ez, amelynek létrejöttéhez egy „szikrára” van szükség. Egy olyan történésre, amely belobbantja az eddig felgyülemlett összes feszültséget. A példánknál maradva, a szájkarate, a dominanciára törekvő testbeszéd, és a fenyegető gesztikuláció egyre intenzívebbé válik (öngerjesztő folyamat), megjelenik a testi kontaktus (lökdösődés, dulakodás) és valahol valakinél egyszer csak „elszakad a cérna”…
Kezek, lábak, botok, kések és még ki tudja mi minden más zúdulhat reánk ekkor mindenfelől egyszerre. Ennyi elkövetett hiba következményeként mostanra olyan helyzetbe kerültünk, hogy az esélyeink a számunkra kedvező megoldásra, erősen a nullához konvergálnak. Teljesen kiszolgáltatottá váltunk, a történések további alakulására semmiféle ráhatásunk nincs, azokat leginkább az agresszorok szándékai és a szerencsénk mértéke határozzák meg.
Lehetőségünk lett volna, jó időzítéssel a megfelelő technikákat és módszereket alkalmazva, átvenni a kezdeményezést és megtartani az irányítást – amelyet ha csak ideiglenesen vagy részlegesen tudunk is megvalósítani, az már elegendő lehet a helyzet sikeres megoldása esélyének a fenntartásához (menekülő út fenntartása, eszközök használata, segítségkérés, stb.).
lecsengése: az eddigi hibáink miatt kialakult kiszolgáltatott helyzetünk ebben a fázisban is fennmarad. Jó esetben csak reménykedhetünk, hogy minél kisebb károsodással ússzuk meg a kalandunkat, rosszabb esetben lehet öntudatlanul heverünk valahol…
A kezdeményezés és az irányítás megtartásával lehetőségünk nyílik a korábban egyre csak fokozódó feszültséget tompítani, kivonni a fizikai kontaktus lehetőségét a helyzet jellemzőiből, teret és időt nyerni, elmenekülni, segítséget hívni, stb…
utóhatása: bármilyen végkifejlete is legyen a történéseknek, azok minden esetben, minden szereplőben (aktív, passzív) valamilyen nyomot hagynak. A fizikai kontaktusból eredő külsérelmi nyomok bár kellemetlenek és fájdalmasak, de a legtöbb esetben sokkal eredményesebben gyógyíthatóak, mint a mentális részünkben keletkező sérülések.
A tudomány is foglalkozik ezzel a témakörrel (napjainkban igen aktív kutatási terület), aminek két fő területe az akut stresszhatás, és a poszttraumás stressz szindróma (a két elnevezés leginkább a tünetek megjelenésének időpontja, illetve azok fennmaradásának időintervalluma szerint tesz különbséget).
Az önvédelmi helyzet folyamata komoly megrázkódtatást jelenthet az abban résztvevők számára, így az esetek többségében valamilyen szinten kialakul az akut stresszhatás, vagy a poszttraumás stressz szindróma. Ennek az összetett betegségnek három fő tünetegyüttesét lehet megfigyelni.
– a megszűnt önvédelmi szituáció után, valós fenyegetettség nélkül, továbbra sem múlik, vagy újra előjön a feszültség, a nyomás; a szorongás érzése állandósulhat.
– a megélt megrázó élmények érzései, pillanatai nem hagyják nyugton a traumát elszenvedőt, aki akaratlanul újra és újra átéli az eseményeket.
– kialakulhat egyfajta „beszűkülés”; amikor egy ilyen helyzetet megélt személy igyekszik elkerülni minden kapcsolatot, ami összekötheti a megélt rossz élményeivel (befelé fordul, nem, vagy nehezen kommunikál, elzárkózik a külvilágtól, stb.)
Az önvédelmi helyzet utóhatásaként, folyamatos szorongásban élhetünk, alvászavarok jelentkezhetnek a visszatérő rémálmok miatt, nem beszélünk a velünk történtekről, a kapcsolatainkat megszakítjuk, depresszióssá válhatunk, amit akár (szenvedély) betegség, vagy tragédia is követhet…
Lehetőségünk van kibeszélni magunkból a megélt élményeket (társak, barátok, szülők, stb.); adjuk ki magunkból a feszültséget, az érzelmeinket, tartsuk meg az értékes kapcsolatainkat, kérjük – fogadjuk el a segítséget és használjuk a támogatásukat a történtek feldolgozásához (amennyiben szükséges forduljunk szakemberhez).
A legújabb kutatási eredmények már sejtszinten is kimutatható hatásokat írnak le a pszichoterápia alkalmazási területein; eszerint a tünetek nem csupán csökkenthetők, hanem a kialakult biológiai változások vissza is fordíthatók.
A nem feldolgozott utóhatás olyan folyamatot és esemény sorozatot generálhat, ami fizikális változásokat is képes okozni, valamint kiinduló pontja lehet a betegségek megjelenésének, és súlyosabb esetben komoly egészségi állapotromlást, általános leépülést, tragédiát okozhat.
A megfelelő módon feldolgozott utóhatás, képes lehet építő módon hozzájárulni a fejlődésünkhöz. Mentálisan tapasztaltabbá, erősebbé, és ellenállóbbá válhatunk, ami magával hozhatja a fizikai paramétereink javulását, valamint növeli az életünk során elénk kerülő további megpróbáltatások sikeres megoldásának az esélyét.
