… (avagy frappáns címekben jó vagyok… 🙂 )

Levelező klubtagjaink közé tartozik Jani Barát, aki időről időre visszatér hozzánk feleleveníteni az őt ide kötő élményeket. Legutóbb a Szikáncson tartott nyári klubtáborunkban köszönthettük közöttünk, és ajándékoztuk meg, ahogyan ő fogalmazott, egy jó időre elegendő élménnyel. Ennek a néhány napnak a pillanataiból, érzéseiből írt egy rövid szösszenetet…

Jani Barát tollából…

Ahogy tavaly, úgy idén is sikerült szabaddá tennem magam az edzőtábor idejére. Sajnos nem lehetett felhőtlen az örömöm, hiszen a munkahelyem váratlanul közbeszervezett némi ínyencséget. Két pozitív hozadéka azonban mégis volt a dolognak. Egy: nem idegeskedtem rajta, vagyis egyre immúnisabb vagyok az ilyesmire, és kettő: legalább Kecskemétre kellett mennem és nem Győrbe, tehát már ennyivel közelebb kerültem a célhoz. Egy szentesi átszállás után megérkeztem Hódmezővásárhelyre, ahol Sanyi mesterék összeszedtek és mindössze egy napos csúszással meg is érkeztem a tábor helyszínére.

Idén szintén az iskola épületében szállásoltam el magam és már előre örültem, hogy lesz lakótársam a másik Jani személyében. Sajnos ez egy rossz mozdulat miatt végül nem lehetett így, Jani barátom pedig teljesen érthető módon otthonában kívánt inkább lábadozni. Innen is kívánok neki gyors és teljes gyógyulást! Pedig de szépen elterveztük, hogy nagyokat fogunk beszélgetni – hozzáteszem, hogy néhány (azaz 1) edzés után volt pár dolog, amihez nem igazán volt kedvem, az egyik pedig pont a beszéd, beszélgetés volt.

Sokszor inkább a csöndes befelé fordulást választottam, komoly filozófiai kérdésekre keresve a választ, mint például: mikor és milyen sorrendben egyek és aludjak. Az is eszembe ötlött, hogy talán egyszerre is lehetne a kettőt, végül is úgy nem vesztenék még több energiát. Ebből kifolyólag gyanítom, nem lettem volna jó beszélgetőpartner.

És ha már kicsit fentebb tervet említettem: idénre is volt pár.

Az egyik: bármi is történjen, bármennyire is fáradt leszek, igenis hasznosan fogom eltölteni legalább az edzések közötti időt. Örömmel jelentem, ez sikerült! Az alvás rendkívül hasznos. Kérem szépen, ez tudományos tény! Különben is: nem aludtam (mindig), amikor kellett, akkor igenis fenn voltam (valamennyire).

A másik terv: kicsit előbb kelni, nyugodtan megkávézni vagy teázni, némi elemózsiát – akár pépes vagy infúziós formában – a szervezetembe juttatni. Ami pedig lett belőle: a lehető legtovább aludni és erre is ráhúzni még öt percet, így pontosan annyi idő maradt, hogy kényelmesen felöltözzek. A reggelit valahogy nem kívánta a testem…

Feltűnt egyébként, hogy a tábor ideje alatt az életemhez rendelkezésemre bocsátott test szinte minden jelentősebb kérdésben makacs és hajthatatlan álláspontra helyezkedett velem szemben. Például: agy: ébresztő! – test: nem mozdulok, akkor békén hagy!; agy: még egy fekvőtámaszt! Gyerünk! – test: ajánlanám figyelmébe rendkívül kedvezményes izomgörcs ajánlatunkat! Íme!

Mivel egy edzőtáborba elsősorban az edzés miatt jár az ember, néhány teljesen szubjektív, de nem kimondottan hozzáértő, nem kimondottan „szakmai” gondolat.

A dojo-ba belépve – amúgy már előtte is – minduntalan egyik kedvenc gyerekkori mesém, a Macskafogó egy jelenete pörgött le lelki szemeim előtt. Ebben Lusta Dick őrmester nagyot nyelve kérdezi a denevér banditavezért: „Akkor engem most megtetszenek enni?” És nem tudtam a dolgot kiverni a fejemből. Na meg a mesebeli választ sem: „… mi nem bánt egérke! Csak kiszívni szép piros vére!” A vérem szerencsére megmaradt, az életerőm viszont angolosan felszívódott – ha nem is kiszívás – és többet vissza se nézett. Na igen, aki levelező tagozatra jár, az ne csodálkozzon az ilyesmin!

Kicsit komolyabbra fordítva a szót, megint csak azt tudom mondani, hogy elképesztő látni a fejlődést az edzőtársaimon.

Robiról és Gyuláról sugárzott egyfajta természetes magabiztosság, egyfajta „tudom mit, miért és hogyan csinálok”. A földharc során (többek között) pedig ez kézzelfoghatóvá is vált. Míg tavaly a rendelkezésükre álló brutális erővel gyömöszöltek be a szőnyegek közé, az idén már nem teljesen így volt. Félreértés ne essék, megint beletuszkoltak minden apró repedésbe, viszont azt éreztem, hogy a fiúk a tanult technikákat még sokkal természetesebben, a rendelkezésükre álló még több erőt pedig sokkal tudatosabban, sokkal kontrolláltabban használják.

Jani barátommal egész egyszerűen nem bírtam. Az volt az érzésem, hogy egy ember méretű sodronykötéllel próbálok birkózni. Minthogy ő rendelkezik közülünk az egyik legnagyobb élettapasztalattal, csak kalapot tudok előtte emelni, hogy ilyen fantasztikus erőben van. Pláne, hogy sérülése után szinte újra fel kellett építenie magát. Viszont a határtalan nyugalma és megfontoltsága földharc közben egy kissé idegesített… 🙂

Rolit ismertem korábbi edzésekről, tudtam, hogy megalkuvás és kompromisszumok nélküli hozzáállást fogok kapni tőle. Mit mondjak? Jól tudtam, ennek ellenére nagyon meglepett, mert sokkal előrébb jár, mint gondoltam.

Sanyi és Balázs is szédületes fejlődésen ment keresztül, nem beszélve arról, hogy a küzdeni tudásuk egész egyszerűen lenyűgöz.

Miklóssal most találkoztam először, sajnos nem tudott az edzőtáborban folyamatosan részt venni és ebből kifolyólag nem volt alkalmunk együtt dolgozni. Majd jövőre. A termete kicsit megrémisztett. Tudom én, nem szabad a látszatra adni, na de kérem, ha valaki előttem áll és még mindig az az érzésem, hogy csak nő és nő, a nyakam pedig lassan kitörik, mert még mindig nem látom, hol van a testhez rendelt fej, akkor mi a helyzet? Nem lennék igazságos azonban, ha nem említeném meg, hogy én viszont finoman szólva sem vagyok egy kosárlabdázó termet, legfeljebb csak a hobbitok között. 🙂

Szóval, ahogy tavaly, úgy most is rengeteg erőt, motivációt kaptam tőlük.

A fenti sorok azonban inkább csak benyomásokon alapulnak, nem gondolatokon – furcsán hangozhat, de gondolkozni egyáltalán nem volt időm, főleg nem edzés közben. 🙂 Inkább érzések, nem pedig észrevételek, pláne nem tanácsok és semmiképpen sem kritikák (még ha pozitívak is). A közösen végzett munka alapján látom így, bár könnyen lehet, hogy nem teljesen jól, hiszen én is az út elején járok, rengeteg dolgot kell még tapasztalnom, gyakorolnom és megélnem. Nem látom még a teljes egészet, ezért nem is foglalhatok állást.

Az edzések tekintetében a folytonosság az a szó, amit használnék. (Persze van még pár, amit lehetne, de azok az akkori lelki állapotomat tükröznék. 🙂 ).

Végig az volt az érzésem, hogy tulajdonképpen egyik edzés következik a másikból és mindig az következik, aminek következnie kell, ez pedig inkább tűnt egy teljesen természetes folyamatnak, mint egy precízen kiszámított programnak – persze a két dolognak vannak közös találkozási pontjai – és ez nagyban megkönnyítette a holtpontokon való átlendülést, azt, hogy továbblépjek előre.

Ezt a folytonosságot véltem felfedezni a két edzőtábor – tavalyi és az idei – között. Sokszor tudtam visszanyúlni ott gyakorolt technikákhoz, tapasztalatokhoz és itt a botos technikákat szeretném példaként felhozni. Míg tavaly az esetek többségében álló helyben végeztük a különböző gyakorlatokat, idén már sokkal több volt benne a mozgásból végzett elem.

Ugyanakkor szeretném megemlíteni, hogy nagyon sok újdonság is szerepelt a technikai repertoárban és talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, nem csináltunk olyat, amit tavaly igen. Tehát a folytonosság mellett, a változatosság, a sokszínűség is helyet kapott a programban. Ebben a tekintetben a „senior” edzés sem lógott ki a sorból.

A fáklyás edzés hozott némi újdonságot, hiszen ezen az estén a „Mozgás Éjszakája” programsorozat részeként került lebonyolításra. Bár mi, „táborlakók” eleinte még nem vettük fel a fonalat.

Egyrészről eléggé le voltunk már amortizálva, másrészről valószínűleg nem tudtunk napirendre térni a sok mosolygós arc fölött. A magam részéről teljesen biztos voltam benne, hogy a Sensei (bocsánat: Shihan 🙂 ) még készül valamire, nekünk biztosan tartogat még valamit. Valami biztosan lesz! Biztosan! De nem lett. Az lett, hogy a végén – nem is annyira a végén – mi is feloldódtunk, jól éreztük magunkat, a többiekkel együtt mosolyogtunk.

Végül az „egy edzőtáborba elsősorban az edzés miatt jár az ember” kezdetű mondatomat egészíteném ki, mely azt gondolom, alapvetően igaz. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy mi történik a „tábor részben”, az milyen tartalommal van megtöltve (már az alváson kívül 🙂 ).

Engem alapvetően ösztönöz, hogy mindig szívesen látott klubtag vagyok, és nem kívülállónak érzem magam vagy vendégnek. Ugyanolyan szeretettel és tisztelettel bánnak mindenkivel, nincsenek különbségek. A közös sütések, a történetek, a folyamatos jó hangulat – rengeteget nevetünk, de tényleg: rengeteget! – a beszélgetések mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a fizikai fáradsággal párhuzamosan a lelkem feltöltődjön, az agyam pedig kicsit kikapcsoljon és ne apró-cseprő hétköznapi problémákkal törődjek, hanem valóban az „itt és most” -tal! Az edzés és a tábor pedig így válik egy egész kerek történetté: edzőtáborrá.

Legvégül pedig köszönöm mindenkinek az együtt töltött időt és a segítséget, hogy mindig tudjak mindenből még egyet csinálni – tudom, ehhez én is kellek, de Veletek sokkal könnyebb! Remélem jövőre is találkozunk és még többen leszünk! A sérülteknek kívánok mielőbbi és teljes gyógyulást, a többieknek jó egészséget és kitartást!

És ne feledjétek: én mindig FENN VAGYOK! 🙂

Osu!
Jani „Barát”