Tardosról esett már néhány szó egy másik bejegyzésemben, ez a történet is a oda kötődik és szintén csak körülbelül tudom meghatározni az időpontot, ami 1997 környékére tehető.

Takács Tibi barátunk, aki akkoriban a debreceni dojo vezetője volt, hívott meg bennünket a debreceni klub már hagyományosnak számító edzőtáborába, aminek már több alkalommal a Tardosi Sport Tábor adott otthont. A meghívást természetesen tisztelettel elfogadtuk és a klubból többen is rész vettünk a táborban (akire bizonyosan emlékszem az Márti, de tálán ott volt még velünk Fránki Karcsi és Hojcska Peti is).

Az edzéseket Takács Tibi és én vezettük. Napi három edzés volt a program és ehhez jött természetesen a legalább annyira “megterhelő” esti társadalmi közösségi élet programja 🙂 .

Reggel korán keltünk (nekünk legalábbis nagyon korán volt 🙂 ) majd irány a focipályát körül vevő futópálya ahol futással kezdtünk. Biztosan jó a futás meg hasznos is, de nem nekem való. Többek között ezért kezdtem el jitsu-val foglalkozni és nem lett belőlem atléta 🙂 . Már elég korán megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy én csak akkor futok ha kergetnek 🙂 (szerencsére erre meg eléggé ritkán volt példa 🙂 ). A futás után bázis ütő, rúgó technikákon volt a sor majd egy rövid levezetés után mentünk reggelizni. Délelőtt és délután felváltva vezettük a tréningeket Tibivel.

Az egyik délutáni edzésen Tibi kitalálta, hogy menjünk fel a tábortól nem túl messze lévő magaslatra és ott legyen a tréning. De hogy odáig is csináljunk valami hasznos dolgot, hát vonat módjára egymás mögé álltunk és belekapaszkodtunk az előttünk álló övébe. Tibi mondta hogy álljak én előre, mert így nem fog senki lazsálni (csak később jöttem rá mekkorát tévedtem amikor előre álltam 🙂 ). Aztán azt is kitalálta, hogy inkább futni kellene felfelé (ez már kicsit gyanús volt és egyébként is utálok futni 🙂 ). Szóval nekiindultam futásban az eléggé barátságtalanul meredek emelkedőnek felfelé. Nem elég hogy futni kellett ráadásul hegynek fel, de még ott “lógott” rajtam a mögöttem álló “huszonegynéhány” ember 🙂 .

Hát kb. úgy éreztem magam mintha egy repülőgép-hordozó anyahajó lett volna a derekamhoz erősítve és azzal kellett volna felvágtáznom a hegyre 🙂 . Nem adom fel – gondoltam magamban, és futottam ahogy csak bírtam. Iszonyú lassan fogytak a méterek, miközben a lábaim és a karjaim ólomként lettek egyre nehezebbek.

Azt még megértem amikor begörcsöl a láb a futástól, de azt eléggé furcsállottam amikor azon vettem észre magam, hogy mindkét karom teljes izomzata már fájt az erőfeszítéstől, miközben a torkomat már égette minden levegővétel, úgy ziháltam 🙂 .

Amikor felértünk Tibi barátom széles mosollyal fogadott, hogy ugye akkor mostmár be is melegedtünk egy kicsit 🙂 . Úgy gondoltam közelebb lépek hozzá és barátságosan hátba veregetem ezért a jó kis tréfáért, de a lábaim a beléjük állt görcs miatt nem engedelmeskedtek, bár ha sikerült volna is odalépnem a karjaim szintén a görcs miatt még mindig behajlítva magam mellett voltak mint a futás közben (egyszerűen nem tudtam kinyújtani 🙂 ), a beszédben pedig, a momentán még nem csillapodó légszomjom akadályozott meg. Így csak hümmögtem egy hangosat 🙂 .

Ezután következett az edzés a vörös homokos, salakos hegyoldalban. Ütő, rúgó technikák, kumite és a végére a várvédő játék, majd vissza a táborba. Adott volt a további délutáni program is. Próbáltunk kimosakodni  a vörös salakból és homokból, majd utána megpróbáltuk megmenteni az edzésen használt gi-t illetve ami maradt belőle 🙂 . A sportcipőm például olyannyira menthetetlen állapotba került, hogy egyenesen a kukába repült amikor vissza érkeztünk a táborba.

Estére a debreceni barátaink egy specialitással leptek meg bennünket, slambucot készítettek. Ez tulajdonképpen krumplis tészta bográcsban elkészítve. A fűszerezés eléggé egyedire sikerült (kissé sok lett bele a só és a bors 🙂 ) így többen is úgy döntöttünk mégis inkább a  menzai vacsorát választjuk 🙂 .

A Tardosi Sport Tábor a hegyek között gyönyörű környezetben van, de a legközelebbi lakott település is kb. öt kilométerre található. Ez a fajta elszigeteltség utánozhatatlan hangulatot adott az ottani táboroknak.

.

ui.:

Érdekes és kissé szomorú is, hogy az ebben a táborban részt vevő közel harminc ember közül, mára csak Márti és én kötődünk aktív formában a ju jitsu-hoz és a Magyar Ju Jitsu Szövetséghez.