Elég a motiváció? – váltópontok… (2.rész)

Bejegyzés képe

részlet, egy a témával bővebben foglalkozó szövegkörnyezetből…

az első rész folytatása…

…1995-ben érkeztek a dojoba azok az érdeklődők akik később a klub tagjaivá válva, napjainkra a Magyar Ju Jitsu Szövetség fekete övesei lettek (öten). Melléjük mindig csatlakoztak olyanok, akik szerencsét próbáltak, de hosszabb-rövidebb (leggyakrabban egész rövid) idő múlva elapadt a motivációjuk. Utólag visszatekintve teljesen érthető ennek a jelenségnek az oka, hiszen az öt, azonos szinten lévő gyakorló már néhány év elteltével nagymértékben eltávolodott egy hétköznapi ember terhelhetőségétől (fizikai, szellemi és lelki téren egyaránt). Mivel külön kezdő csoportunk ekkor nem volt, ezt a kialakult szakadékot, amely ráadásul folyamatosan nőtt is, kellett volna a hozzánk érkező érdeklődőknek valamilyen módon áthidalni. Mint említettem próbálkozók voltak mindig szép számmal, ám a szakadékkal senkinek sem sikerült megbirkóznia. Úgy érzem, kezdőként én magam sem lettem volna képes erre a mutatványra :).

3. Amikor nem értettem és elfogadni sem tudtam igazán, miért nem úgy edz mindenki, ahogyan én azt elvárom – kb. 2000.

A “mindent tökéletesen tudás” motivációja mellett már ugyanolyan mértékben éreztem magamban azt, hogy a velem együtt gyakorlóknak is mindent tökéletesen kell átadnom és ha én így teszek nekik kutya kötelességük azt ugyanígy fogadni. Nem tudtam azt elfogadni, ha bárki bármilyen okból nem volt ott az edzésen (pedig ritka volt az ilyen alkalom), vagy a tréning közben valahol valamilyen viccelődést láttam (ez még ritkábban fordult elő), minden olyan dolog elfogadhatatlan volt, amin nem “a minden idegszállal való azonosulást a ju jitsuval” szemléletet érzékeltem.

Ahogyan teltek múltak az évek ezek a dolgok elraktározódtak és egymásra rakodtak bennem, egészen addig amíg a tanítási motivációm már oly magasra szökött (olyan nagyon a legjobbat akartam kihozni mindenkiből), hogy elvesztettem a kapcsolatot a velem együtt gyakorlók “gyarlóságai” és a tanítás motivációja között. 2000-ben, hosszú gondolkodás után úgy határoztam nincs értelme a további tanításnak, befejezem azt. Az akkorra már haladó tanítványok (3.kyu) képesek lesznek nélkülem is a tovább haladásra (úgy ahogyan azt ők akarják), hiszen ahhoz minden szükséges alappal rendelkeznek. Én pedig edzek úgy, akkor és olyan módon, ahogyan azt szeretném.

Az egyik este otthon beszélgettünk Mártival,  vele közöltem először a döntésem, és hogy holnap a többieknek is ezt fogom mondani. Márti végighallgatott majd annyit mondott, lehet hogy a többiek és ő sem nem képesek megfelelni az “elvárásaimnak”, de azt biztosan tudja és érzi hogy szívvel-lélekkel teszik azt ami az edzéseken történik. Ennyit és így tudnak tenni, ha úgy érzem ez nem elég, azt kell tennem amit érzek…

Másnap nem mondtam senkinek semmit, mivel valami ismét gyökeresen megváltozott…

Aznap este gyakorlatilag megszűnt minden motivációm. Azon gondolkodtam, miért is akarok én bárkit is megtanítani bármire, miért akarom formálni őket, és egyébként is ki vagyok én, hogy így vagy úgy megítéljek másokat? Nem voltak válaszaim… Akkortól érzem úgy, hogy nem akarok senkinek megtanítani semmit sem, sőt én magam sem a “mindent tökéletesen tudás” feltartóztathatatlan motivációja okán ju jitsu-zok. Amiért ju jitsu-val foglalkozom az csupán annyi, hogy szeretem ezt csinálni. Magáért a ju jitsu-ért vagyok ott a dojoban és örömmel tölt el ha többen is ott vagyunk és együtt gyakorolhatunk.

A motiváció megszűnése, a ju jistu “önmagáért” való gyakorlása, olyan határtalan szabadságérzéssel töltött el (ez azóta is meghatározó számomra), ami az évek során lehetőséget adott az alapelvek felismerésére, megértésére és folyamatos megélésére. Az én életemben is meglévő váltópontok nagymértékben befolyásolták azt az utat amit ezidáig bejártam és közösen bejártunk.

A motivációm fellobbanása, változása és megszűnése olyan folyamat, ami onnan indult amikor a velem együtt gyakorlókat, még tanítványnak neveztem (a szó igazi értelmében).

Míg tanulók voltak, olyan voltam mint az anyuka, aki leülteti a gyermekeit az asztalhoz, ki szedi nekik a levest a tányérba, és bizony azt mind meg kell enni, ha azt akarjuk hogy fejlődjünk, ügyesedjünk. Meg kellett enni akkor is amikor nem volt túl jó ízű, vagy esetleg soknak bizonyult. A dan vizsgáik (2006-tól) után ezen tudatosan változtattam, addig is önállóságra és gondolkodásra ösztönöztem őket, nem pedig folyamatos bólogatásra és másolásra. Ennek megfelelően a következő lépcsőfok az, hogy most továbbra is ott a megterített asztal és rajta a leves, ám mindenkinek magának kell leülni szabad akaratából az asztalhoz és szedni magának amennyit érez; – s majd ha úgy érzi, megteríthet egy másik asztalt és főzhet oda levest…

Nem akarok semmit sem tökéletesen tudni és nem akarok senkit sem megtanítani semmire, netalán megváltoztatni vagy befolyásolni bármilyen formában is. Amiről megkérdezik a véleményem arról elmondom, de nem gondolom azt semmivel sem többnek, jobbnak vagy különbnek mások véleményétől. A legfontosabb amit a ju jitsu-tól kaptam az “igaz”-ság megélése, tisztelete és megbecsülése. Igaznak lenni számomra annyit tesz, képesek vagyunk a dolgokat csupán önmaguk természetéért (eszmét, gondolatot, érzelmet, cselekvést, stb.) érdek nélkül megélni. Tudunk érdek nélkül szeretni, adni, bízni, hinni, hűséggel helyt állni, stb. Ez lehet az egyén igaz szabadságának és boldogságának egyik útja és ez a Ju Jitsu Klub Hódmezővásárhely legfontosabb értéke és fundamentuma.

Ezért tartom nagyon értékesnek a senior csoport munkáját is, mivel oda jellemzően olyan társaink járnak (többen már közel egy évtizede), akik már életkorukból kifolyóan 😀 (ami ugye nem érdem, csupán állapot :D) jelentős élettapasztalattal bírnak, sok váltóponton vannak már túl, értik és ami sokkal lényegesebb, érzik azt amiről fentebb írtam. Értékként kezelik és megbecsülik azt, amit a klubunk jelent; azt a közösséget amelynek ők maguk is részeseivé váltak.

A velem együtt gyakorlók részére mindenkinek megadatott a választás lehetősége. Voltak és vannak olyanok akik jól érzik magukat egy ilyen közegben, de természetesen voltak és vannak olyanok is akik másképpen gondolkodva más utakat választottak maguknak…

Minden gyakorlási alkalommal tudásunk legjavát nyújtva segítjük egymást, megadva így az esélyt mindannyiunknak a tanulás és fejlődés folyamatában való részvételre, a tapasztalatszerzés és megélés eszközeinek a felhasználásával. Az edzés ezen pillanataiban alkalmanként felteszem a kérdést: Miért vagy itt ? – melyre választ természetesen nem várok… a válasznak minden esetben a gyakorlóban kell megjelennie, ami nem lehet más minthogy azért, mert Itt akarok lenni ! …

 … A motiváció létére és változására nagy hatást gyakorolnak azok a mindenki számára bekövetkező élethelyzetek (váltópontok) amelyek kisgyermek korunktól végigkísérnek bennünket életünk útján.

Ezek a váltópontok a klubunkba érkező érdeklődő esetén jellemzően a következők (de csakúgy mint az alapelvek, ezek általánosan is értelmezhetőek):

– találkozás a dojoval

valamilyen külső körülmény okán – ismerős beszámolója, bemutató látványa, stb. – az érdeklődő motivációja felerősödik, ezért a közösség tagja akar lenni, hiszen itt elérheti a kitűzött céljait (önvédelem, fogyás, erőnlét, érmek, övek, bizonyítási vágy, stb.). Ez a váltópont jellemzően a motiváció megerősödését hozza magával.

– az első edzés megtekintése

klubunkban kötelező az első edzést megnézni, ezután két dolog szokott történni (50-50 %-os arányban) a látottak alapján tovább erősödik a motivációja és eljön az első edzésre, vagy feladja a motivációját (nem tetszik neki, nem ilyenre gondolt, túl könnyű, túl nehéz, stb.) és nem látjuk többé

– az első edzésen való részvétel

klubunkban ezen a váltóponton döntenek úgy a legtöbben, nem ez az a hely ahol lenni szeretnének. Ennek több oka is lehet, de a legtöbb ok ugyanoda vezethető vissza. Az első edzésen való részvétel alkalmával mindenki találkozik a saját igazi és valós korlátaival (fizikai és mentális téren egyaránt). Ez az élmény és érzés, kevés kivételtől eltekintve a motiváció feladását okozza. A kevés kivétel tovább próbálkozik…

– iskola, baráti társaság

– iskolaváltozás (lakhely változás)

– barátnő / barát megjelenése

– munkába állás

– családi élet kialakulása (munkahely, stabil állandó kapcsolat, stb.)

– gyermek vállalás

– egészségi változás

– az előbb felsoroltak kombinációja

– a motiváció beteljesülése, változása (elérni valamilyen fokozatot, versenyeredményt, testalkatot, stb.),

A fent felsorolt váltópontok lehetnek támogatói, de éppen úgy akadályai is a gyakorló motivációjának (ahogyan az velem is történt). Az elmúlt több mint két évtized tapasztalatának birtokában azt biztonsággal kijelenthetem, hogy amíg a fenti váltópontok legalább egyszer nem következnek be a gyakorló életében addig nem csökken számottevően a közösség (az edzések) elhagyásának valószínűsége sem. Azonban amikor a gyakorló túljut a váltópontokon úgy hogy közben a közösség része marad, akkor jó esélye van a kötődés hosszútávú fennmaradásának. A hosszútávú kötödés pedig megnyitja annak lehetőségét, hogy “elégjen a motiváció” és a gyakorló ezen a módon megtapasztalhassa az életútja valós és igaz természetét.

 

Szólj hozzá!

Az e-mail címed sehol sem jelenik meg, harmadik fél nem férhet hozzá.
A *-gal jelölt mezőket kötelező kitölteni.

*
*

Az alábbi HTML elemek és attribútumok használhatók: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>