Fontos, hogy ott legyek ?

Bejegyzés képe

részlet, egy a témával bővebben foglalkozó szövegkörnyezetből…

Nincs kedvem edzésre menni, most nem megyek el a közös programunkra (család, barátok, egyéb közösség), valaki a segítségem kéri, de most nekem nem igazán alkalmasak körülmények hogy segítsek. Megannyiszor megtörténnek mindenkivel a fent leírtak és ilyenkor általában nem megyünk el edzésre, nem veszünk részt a közös programokon és éppen akkor nem is tudunk segíteni. Miért is?

Egyszerűen azért, mert azt gondoljuk nem fontos az, hogy ott legyek edzésen hiszen az nélkülem is meg van tartva, nem fontos az sem, hogy részt vegyek a közösségem programjain hiszen nélkülem is jól megy ott minden és ugyanúgy az sem fontos hogy segítsek, hiszen biztos van más aki segíteni fog.

A kérdésem az, miért nem hiányozhat az edzés vezetője a tréningről és miért hiányozhat az aki “csak” részt vesz rajta, miért nem hiányozhat a közösség programjának szervezője és miért igen akinek “csak” lehetősége van részt venni rajta, de az is érdekel miért gondoljuk azt, majd segít helyettünk valaki más, amikor tőlünk kérték a segítséget. Vajon mi lehet az a különbség a dojo-ban, a vezető, instruktor, haladó és kezdő között; a közösségben a vezető, szervező és a résztvevők között, ami valamelyikük személyét fontosabbnak a másikokét pedig nélkülözhetőként jeleníti meg.

Úgy gondolom, nincs ilyen különbség!

Mi magunk határozzuk meg ezeket a kategóriákat és szintén mi magunk soroljuk be oda társainkat és önmagunkat egyaránt. Amikor azt gondoljuk az én részvételem nem olyan fontos, hiszen nem az én felelősségem az adott  program vagy az edzés megszervezése illetve megtartása, nem teszünk mást mint lerázzuk magunkról a közösségünk felé fennálló kötelezettségünk felelősségét és áthárítjuk azt “másokra”, majd mások ott lesznek, majd ők megcsinálják. Mi csak akkor vagyunk ott, amikor az nekünk a leginkább megfelelő (legalábbis így gondoljuk 🙂 ).

Jó esetben, mindenki szabad akaratából dönt úgy, szeretne részese lenni valamely közösségnek. Ennek az elhatározásnak az alapja általában az, hogy a közösségtől várunk valamit (érzelmeket, biztonságot, tudást, fejlődést, sikerélményt, stb.), amit számunkra nyújtani, adni tud. Azt felejtjük el csupán, hogy ez a folyamat nem egyirányú, hanem kölcsönösen visszahat egymásra az egyén és a közösség.

Az első időszakban figyeljük a közösséget és próbáljuk utánozni az ott történő dolgokat, később meg is érthetjük azt, miért van úgy ahogy, majd eljön az idő amikor megéljük a közösségi dolgainkat. Ennek a folyamatnak az első pillanatától mi  magunk válunk a közösségé, úgy döntöttünk része akarunk lenni valaminek, ami számunkra adni tud valamit, ám ezzel felelősséget is kell hogy vállaljunk a többi “rész” felé, így ebben az értelmezésben az egyén és közösség nem különböztethető meg a továbbiakban. Amikor valami részei leszünk, tudnunk kell, hogy a rész és egész összefüggését a mindenkor jelenlévő egymásrautaltság jellemzi, ebből adódóan lehetséges, hogy a rész, maga is egész.

Az instruktoroknak kötelességük ott lenni minden edzésen és tudásuk legjavát nyújtva átadni a tapasztalataikat az edzésen résztvevőknek, függetlenül minden egyéb körülménytől (létszám, tudásszint, stb.). Ugyanígy minden gyakorlónak kötelessége (korábban szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy ide akarnak tartozni) ott lenni minden edzésen és tudásuk legjavát nyújtva végrehajtani az oktatók által meghatározottakat. Ez a kölcsönösség az, ami lehetővé teszi, hogy az egyének közösséget formáljanak.

Mindannyian felelősök vagyunk a társaink (önmagunk) és ezen keresztül a közösségünk fejlődéséért. A feladatok és nehézségek megoldásáért éppen úgy közösen kell tennünk, mint amikor a  sikereinket együtt megéljük. Nem feledhetjük azt, amikor azt mondjuk nem leszek ott, nem érek rá, nincs kedvem, stb., ezzel társainkra helyezzük a saját (rész)feladatunk végrehajtásának terhét is, de ugyanakkor eldobjuk magunktól a fejlődésünk egy darabját, ami a közösségben megélt élmények és érzések útján válhatna részünkké (lehetnek pozitívak és negatívak egyaránt).

Életünk során, minden egyes pillanatban érnek bennünket különféle hatások, amelyek létezésünk minden területére kihatással vannak. Személyiségünk is folyamatosan alakul, változik attól függően, hogy a bennünket ért hatások milyen érzéseket, érzelmeket hoznak létre bensőnkben és azokat milyen módon vagyunk képesek akár tudatosan akár ösztönösen “felhasználni”. A személyiségünk változása nagyban meghatározza az életünk vezérfonalát is jelentő értékrendünk éppen aktuális állapotát, az ott megtalálható tényezőket és azok egymáshoz viszonyított sorrendjét.

Sok ember életében van egy meghatározott értékrend (ami természetesen szintén változhat és változik is), amely szerint egyes dolgokat előrébb, másokat hátrébb sorol. Ez a sorrend határozza meg létezésünkben azokat a  kompromisszumokat amelyeket nap mint nap megkötünk, sokszor rutinból (azért mert már régóta így szoktuk meg) és olykor eseti jelleggel. Így alakul ki az, mi lesz fontosabb a másiknál és mi az ami kevésbé, a munka, család, barátok, edzés, stb. Amikor valamelyik közösségünkben ott “kell” lennünk vagy segítenünk “kell”, akkor azt mindig a többi közösséggel kötött kompromisszum eredményeként tudjuk csak megvalósítani. Azt hogy ez megtörténik-e, csakis az határozza meg, milyen helyet foglal el az értékrendünk sorrendjében az adott közösség és a hozzá kapcsolódó kompromisszumok együttese.

Igen, olykor “áldozatot” kell hoznunk a közösségünk (önmagunk) felé, vagy éppen azért, mert a részvételünkre, segítségünkre számít(anak) valaki(k). Kell hogy legyen olyan erős a kötődésünk, hogy akkor is ott vagyunk és helytállunk, amikor az számunkra nem ideális, erről (is) szól a közösség és abban a társak egymáshoz való kapcsolata.

Bármit tehetünk, lehetünk a  legjobbak, legügyesebbek bármiben, mindent képesek lehetünk pontosan leutánozni, sőt teljesen megérteni is, megélni azonban csakis  akkor lehetünk képesek akármit is, ha meghozzuk az ahhoz szükséges “áldozatokat”. A megélt élmények, melyek sok esetben áldozatok árán jöhetnek csak létre, adják meg az egyén részére a közösséghez tartozás lehetőségét.

Ezért gondolom úgy, ha úgy döntöttünk, valahová tartozni akarunk, akkor tegyük azt az egész részeként, legyünk ott, éljük meg közösen a dolgainkat. A lehetőségünk adott, hát éljünk vele mindig, amikor csak az újra és újra elénk kerül. Tanuljunk, szerezzünk tapasztalatokat, legyenek érzéseink, gyűjtsünk élményeket, éljük meg mindazt amit magunk körül érzékelünk; hogyan tehetnénk meg mindezt társak és közösségek nélkül, de a társaink vajon hogyan tehetnék meg mindezt nélkülünk…

A válasz: sehogy.

Ily módon, az egyén és közösség szükségszerű egymásrautaltsága okán válhat az egyénből közösség, a részből egész. Ha eljátszunk ezekkel a gondolatokkal, akkor most újra feltehetjük magunknak az eredeti kérdést, vajon kinek és miért is Fontos, hogy ott legyek? … 🙂

Szólj hozzá!

Az e-mail címed sehol sem jelenik meg, harmadik fél nem férhet hozzá.
A *-gal jelölt mezőket kötelező kitölteni.

*
*

Az alábbi HTML elemek és attribútumok használhatók: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>