A ju jitsu minden egyes építő eleme olyan rendszer szerint kapcsolódik egymásba, amely mindenki számára lehetővé teszi a keresett hogyanok és miértek megtalálását és megértését. A klubunkban nincsenek titkos technikák (én legalábbis egyet sem ismerek 🙂 ) minden technikának, mozgásnak van oka, hogyanja – miértje, és következménye. Nem találkozhatunk olyan magyarázattal, hogy csakis azért csinálunk így vagy úgy valamit, mert azt mi is így tanultuk, vagy mert a Mester is így csinálta, esetleg kizárólag hagyománytiszteletből és még sorolhatnám… Minden amit teszünk, gyakorlati jelentőséggel bír és teljes egészében a hatékonyságot, a ju jitsu „stratégiai célját”, a „túlélést” szolgálja.
A mozgásszerkezeti elvek, az egyes elemeknek, mozgásoknak, technikáknak, stb. az alapelvekre épülő egyedi vezérfonalai; amelyek megtartásával az adott elem, a rendszer (test-szellem-lélek) egységes egészétől kap teljes támogatást a funkciójának és feladatának a maximális hatékonysággal történő ellátásához.
A ju jitsu korábban megismert alapelvei mellett vannak olyan általános mozgásszerkezeti elvek, amelyek az alapelvekre épülve nem csak az egyes részletek vagy részterületek, de a ju jitsu egységes egészének a működését és hatékonyságát is nagymértékben befolyásolják.
Általános mozgásszerkezeti elvek:
- csak azt „használjuk” amire szükségünk van
- a levegőt „terheléskor” kiengedjük – a fókuszban kifújjuk
- harcképességet döntően, vagy nagymértékben befolyásoló területek és a kiütési pontok védelme
- könyök lent, áll lent – mindig „zártan”
- sohasem fordítunk hátat
csak azt „használjuk”, amire szükségünk van:
A fejlődés folyamatának első lépcsőfokán, az utánzás szintjén történik a mozgások beidegzése. Ekkor tanulja meg a testünk, hogy a szellemünk (tudatos énünk) által kiadott utasítást hogyan, milyen módon kell végrehajtania (pl. megtanulunk egyenesen ütni, gurulni, dobni, stb.). Mely izmokat, inakat, ízületeket kell „bekapcsolni és működtetni” ahhoz, hogy a leutánozni kívánt mozgás minél tökéletesebb módon valósulhasson meg.
A mozgás megtanulásának fázisában, a rendszerünk több olyan részét is igénybe vesszük, amelyre az adott mozgáshoz nem, vagy nem olyan módon lenne szükségünk. Ez abból adódik, hogy a tökéletes mozgáshoz tartozó megfelelő koordináció még nem áll a rendelkezésünkre (ennek megszerzéséhez sok gyakorlásra és abból eredő tapasztalatokra van szükség).
A megfelelő koordináció hiányát a rendszerünk olyan módon pótolja, hogy bekapcsol a mozgásba mindent, ami csak rendelkezésére áll annak az érdekében, hogy a kívánt eredmény létrejöhessen. Ez a fajta kompenzáció, sokkal nagyobb energiafelhasználást jelent, amely többlet energia nem csak elveszik a „semmibe”, de felhasználása éppen hogy akadályozza a helyes mozgásokat, így gátolja a hatékonyság kialakulását és szintjének emelkedését, valamint a harmónia megjelenését.
A fejlődés, utánzási szakaszának egyik legfontosabb feladata, olyan mozgások beidegződése, amelyek az adott feladat végrehajtását a rendszerünk egészének a támogatásával és ezáltal hatékony felhasználásával valósítják meg.
Klasszikus példa lehet erre egy ütés technika megtanulása. Ha nagyot „akarunk” ütni, ahhoz nagy erő kell; tehát minden porcikánkat megfeszítve (tokától-bokáig szokták mondani 🙂 ), levegő visszafojtva, pattanásig feszült koncentrációval odavágunk… Két lehetőség van: az első, hogy tökéletesen eltaláljuk az ellent és az „kifekszik”… 🙂 . A második, lehet hogy eltaláljuk, lehet hogy nem, de a lényeg az hogy nem „fekszik ki”… 🙂 .
Abban az esetben, ha olyan ember olvassa e sorokat, akivel az első lehetőség már többször is megtörtént, az igencsak boldog lehet és büszke önmagára, hiszen több szempontból is bizonyosan kivételes egyéniség. Kivételesen kedvelheti őt a szerencse istenasszonya Fortuna, mivel ekkora „mákja” másképpen nemigen lehetne… 🙂 – ezért ha eddig még nem tette volna, vegyen lottót, bizonyosan nyerni fog… 🙂 .
A többieknek azonban nem kellemes a folytatás… A rendszerük nem optimális használata, a görcsös akarás, az egész test folyamatosan megfeszített szerkezete valamint a gyorsan elfogyó levegő, biztos vereségre ítéli az ilyen módon harcolókat.
Amennyiben azonban megtartjuk a csípőnkben a rendszer irányítását, a lábaink biztos támaszt nyújtanak, a testünk többi része is kiszolgálja és segíti az adott mozgás megvalósulását – minden rész végzi a saját rendeltetésszerű feladatát (egyes szükséges izmok megfeszülnek, mások felkészült tónusban pihennek) valamint a helyes légzésünk elegendő energia utánpótlást biztosít, akkor a rendszerünk a lehetséges legnagyobb hatékonysággal fog üzemelni. Következésképp, nagyot fogunk ütni 🙂 (és nem csak egyszer, hanem akár sokszor egymásután), sokkal nagyobbat, mint amikor nagyot „akartunk” ütni. A becsapódáskor megjelenő nagyobb energia csupán hozománya és kicsiny részlete annak a sok lehetőségnek, amely elénk tárulhat az elvek megtartásának eredményeként (gyorsaság, robbanékonyság, fókusz, időzítés, hatékonyság, harmónia, stb.).
Amikor az alapelveket és a mozgásszerkezeti elveket figyelmen kívül hagyva nagy szorgalommal gyakorlunk, szorgalmunk gyümölcse egy olyan beidegzés lehet, amely minden esetben korlátozott használhatóságot, alacsonyabb szintű hatékonyságot és fokozott mértékű sérülésveszélyt hordoz magában.
A beidegzett mozgások kijavítása pedig nagyságrendekkel nehezebb feladat, mint helyesen megtanulni az adott mozgást…
Van egy humoros mondás, amely nem csak a harcművészetek, de általánosságban az élet minden területén óva inti a „gyakorlókat”, bár igaz kicsit sarkosan fogalmaz…
… a legveszélyesebb kombináció az, amikor a hülyeség szorgalommal párosul… 🙂
.
a levegőt „terheléskor” kiengedjük – a fókuszban kifújjuk
Az alapelvek ismertetésénél már esett szó a légzés meghatározó szerepéről. A helyes légzéstechnika akkor tud teljes mértékben megvalósulni, ha az alapelvek és a mozgásszerkezeti elvek az adott folyamatban együttesen érvényesülnek.
Képzeljük el, hogy az alapelvek szerint lélegzünk, de mondjuk pont akkor végzünk belégzést, amikor egy ütés talál el bennünket, vagy dobunk, vagy dobásból talajt érünk, esetleg gurulunk, vagy netán mi magunk ütünk-rúgunk. A tanácsom továbbra is az, hogy csupán képzeljük el, de a mazochisták akár ki is próbálhatják… 🙂 , nem egy kellemes élmény… 🙂 .
Szinte mindenkivel előfordult már, hogy például labdával „hasba dobták/rúgták”. Ilyenkor „beszorulhat a levegő” és egy rövid ideig nem is tudunk levegőt venni akárhogy is próbálkozunk. Hasonló dolog megy végbe a fent leírt esetekben is, csupán a behatás intenzitása nagyobb és gyakran ismétlődő (folyamatosan egymást követő ütések, rúgások, dobások, esések, gurulások, stb), mivel ezek a történések a mindennapi gyakorlásnak is általános összetevői.
A testünket érő bármilyen behatás esetén, automatikus reflexként az izmok összehúzódnak, megfeszülnek, „összezárnak”, hiszen ily módon nagyobb eséllyel és hatékonyabban védhetik meg mind a maguk szerkezetét, mind pedig az általuk „eltakart” részeket (csontok, idegpályák, belső szervek, érrendszer, stb). Ezt a mindenkibe „belekódolt” automatikus védelmi mechanizmust kell olyan szintűre fejlesztenünk, ami a „hétköznapi” ember számára már komoly sérülést okozó, számukra extrém behatások problémamentes elviselését is lehetővé teszi a gyakorlók számára.
A józanész azt mondja, legegyszerűbb, ha követjük a testünk reakcióit és segítjük a feladata minél hatékonyabb ellátásában. Ezért, a bennünket ért behatás, terhelés esetén ne dolgozzunk ellene a természetes védelmi rendszerünknek.
Belégzés vagy benntartott levegő esetén az izmok nem képesek zárt „pajzsot” alkotni. Belégzéskor a rendszerünk egy része éppen azzal van elfoglalva, hogy teret engedjen a beérkező levegőmennyiségnek, benntartott levegő esetén pedig egy „léggömböt” kell feszítve magunkban tartanunk, ami rendkívüli módon megnehezíti az izmok zárt „pajzsának” a létrehozását és emellett rengeteg energiát is felemészt eközben.
A rendszerünk hatékony „pajzsának” a felépítését tehát úgy tudjuk a leginkább segíteni, ha a behatások és terhelések hatására bekövetkező izmok összehúzódásakor nem szabunk gátat a kiszorított levegő szabad eltávozásának – kiengedjük a levegőt. Ilyenkor pontosan annyi levegő távozik amennyi szükséges; se több, se kevesebb. Így a rendszerünk optimális energiafelhasználással, kedvező feltételek mellett működhet folyamatosan és hatékonyan.
A ju jitsu minden mozgásának van fókusza. A mozgás szerkezetének olyan pillanata ez, amikor teljesül a mozgás funkciójából eredő feladata. Ideális esetben, ebben a pillanatban a mozgás a tökéletes helyen és a tökéletes időben valósul meg. Ilyen pillanatok az ütéseknél és rúgásoknál a becsapódások, gurulásoknál-zuhanásoknál a talajhoz érkezés, dobásoknál az ellenfél rendszerének a tömegközéppontjának az irányítása, védekezésnél az érkező támadások hárítása, rögzítéseknél a rögzítési pozíció létrejötte és így tovább…
A fejlődésünk közben eljuthatunk odáig, hogy megfelelő csípő használattal, helyes légzéssel és a mozgásszerkezeti elvek megtartásával optimális módon vagyunk képesek működtetni a rendszerünket. Úgy gondolhatjuk, a technikáink változó körülmények között is képesek lesznek hatékonyan ellátni a feladataikat. Ha ezt próbára is tesszük, hamar rá fogunk jönni milyen nagyot tévedtünk… Ez az egyik lehetséges útja (sok más út mellett) a „vagylagos” technikák és a „vagylagos” ju jitsu kialakulásának. Vagy működik, vagy nem… 🙂 . Működik, egyedi testi adottságok, együttműködési hajlandóság, begyakorolt mozgássorok, megszokott környezet, stb. okán, vagy nem működik, ha körülmények és a feltételek nem olyanok, vagy nem úgy teljesülnek, ahogyan azt a gyakorló „megszokta” a gyakorlása és tapasztalatszerzése során.
Amennyiben működőképes ju jitsut szeretnénk gyakorolni, használnunk kell a fókuszpontokat. Meg kell találnunk, meg kell értenünk és meg kell élnünk azokat. A fókusz használata a mindenkori hatékonyság egyik legfontosabb összetevője (az „egy technikák rendszerének” alappillére – erről egy másik fejezetben olvashatunk részletesebben).
A fókuszpontban a mozgás, a feladatának ellátása szempontjából, a tökéletes helyen és a tökéletes időben van jelen. Ebben az egy pillanatban az egész rendszerünknek ebben az egy pontban kell koncentrálódnia. A fókuszpontok pillanataiban a rendszerünk képes akár „erőn felül” is teljesíteni, ehhez az kell, hogy az eddig, a mozgás (terhelés) közben kiengedett levegőt a fókuszpontban határozottan, energikusan fújjuk ki. Ebben a pillanatban az egész rendszerünk „megfeszül” (minden egy) és „kiszakad” a harcosból a KIAI – hogy aztán a következő pillanatban már minden, a megismert elvek megtartásával működjön tovább…
A KIAI szinte „felrobban” a pillanatban, ez a tiszta energiakoncentráció, ahogy a harcos annak a mozdulatnak a fókuszpontjában igazul jelen van. Szándék és érdek nélkül; a test-szellem-lélek egysége jelenik meg.
Olyan ez, mintha egy versenyautóval száguldanánk valamelyik versenypályán a többieket előzgetve, mindig győzedelmeskedve. Amikor már minden ellenfelünket legyőztük, egy másik ligában is kipróbáljuk magunkat. Az új ligában azonban mások a körülmények, a szabályok és az ellenfelek is, ezért a győzelmünk is vagylagossá válik, néha nyerünk, néha meg nem. Az egyik mérnök egyszer beszerel a gépünkbe egy speciális nagyteljesítményű üzemanyagforrást (nevezzük most nitró-nak 🙂 ), aminek segítségével a versenyautónknak rövid időre hatalmas teljesítménytöbblet áll a rendelkezésére. Az új képességünk birtokában, a megfelelő helyen és a megfelelő időben használva a nitró által biztosított energiát, képesek leszünk a nálunknál sokkal erősebb versenyautók legyőzésére is.
Ahogyan a versenyautóban használt nitró is csak ideiglenesen használható a csúcsteljesítmény fokozására, úgy a kifújt levegővel (szükség esetén KIAI) megjelenő „adott pillanatbeli egység” felhasználását is körültekintően kell megtennünk.
A harc/küzdelem minden esetben sokszorosan összetett mozgások sokaságának az összessége Ha az ebben a sokaságban megjelenő valamennyi mozgás fókuszpontjában a csúcsteljesítménye fölött akarjuk használni a saját rendszerünket, az a rendelkezésünkre álló energiaforrások gyorsabb felhasználását és kimerülését fogja eredményezni. Meg kell éreznünk melyek azok a kulcspontok, amelyek döntő mértékben határozhatják meg a harc/küzdelem folyamatát, kimenetelét és eredményét (erről egy másik fejezetben olvashatunk majd részletesen). A kulcspontokhoz tartozó mozgások fókuszpontjai lesznek azok, ahol a pillanat egységének megjelenéséből származó energiatöbblet a leghatékonyabban felhasználható.
A KIAI nem egyszerű harci kiáltás, sőt véleményem szerint egyáltalán nem az. A KIAI, a pillanat egységének a megjelenése.
Azt gondolom, sokat elárulhat a gyakorlóról (harcosról) van-e a rendszerében fókusz, és ha igen használja-e azt, ha használja, akkor időben és a mozgása szerkezetében mikor, hol és hogyan jelenik meg az. Szintén érdekes megfigyelés lehet, hogy KIAI „kiszakad” belőle vagy elmotyogja, elkiabálja azt; mert neki azt mondták, úgy tanulta vagy magának kitalálta és már időközben el is elhitte – attól lesz nagy és erős, no meg az ellenfelek is megrettennek majd tőle, ha a hadonászása közben szigorúan néz és hangosan kiabál… 🙂
