.

.

részlet, egy a témával bővebben foglalkozó szövegkörnyezetből…

az első rész folytatása…

.

.

A harcművészet gyakorlója alapelveket kezd tanulni. Az alapelvek elsajátítását az alaptechnikákon keresztül kezdi meg. A gyakorló feladata rendkívül egyszerű, lemásolja a látottakat és gyakorol… – sokat, kitartóan és következetesen.

Nem kell szabályokat tanulnia, mert azok nem léteznek. Nem kell stratégiai célt kitűznie és az ahhoz vezető taktiká(ka)t megtanulnia, hiszen a harc alapelve a túlélés, ez az ő stratégiája és a taktikája is egyben. Egyetlen feladata van csupán – gyakorolni.

A mester, a gyakorlások közben megmutatja az alapelvek működésének mikéntjét, a tanítványnak továbbra sincs más dolga, mint az eddig lemásoltakat, azok működésének ismeretében gyakorolni tovább. A tanulás, a fejlődés ezen szakaszában megszűnik, nincs mit tovább tanulni.

A gyakorló megtanulta az alapelveket, a mozdulatokat, technikákat és ismeri már azok működésének miértjeit is, ami még hiányzik az, hogy megélje, megtapasztalja mindezt. A tapasztalatokat át lehet adni és egy jó tanár jó tanítványa képes is lehet befogadni azokat, de ezek nem a tanítvány tapasztalatai, hanem a tanáráé, amelyek csak akkor válnak a tanítvány részévé, ha ő maga is megéli azokat. A mester csupán segítséget tud adni abban, hogy a tanítvány minél több és szélesebb körű tapasztalatot szerezzen a gyakorlásai során.

Choisai Ienao, Tsukahara Bokuden, Yagyu Muneyoshi, Ito Ittosai Kagehisa, Ono Tadaaki, Miyamoto Musashi, Yamaoka Tesshu és még hosszan sorolhatnám a neveket, mindannyian harcosok voltak. Oly korokban éltek, amikor a harcművészet, a korábban leírt jelentéstartalommal bírt. Tesshu egy kicsit kilóg a sorból, mivel a XIX. században élt, de a krónikákból ismert életútja magában hordozza mindazokat a motívumokat, amelyek a fentebb felsorolt harcosokat is jellemezték.

Mindannyian különböző forrásokból (iskola, mester, család, stb.) tanulták meg az alapokat (elvek, technikák), sokat gyakorolták azokat, majd az így megszerzett tudással és tapasztalattal elindultak a “harcos vándorútjára”. Felkerestek más iskolákat, “leckéket” kértek az ottani vezető tanítványoktól vagy a mestertől és ha túlélték az oktatást a küzdelem végkifejletétől függően folytatták útjukat (ott maradtak és tanultak, tovább álltak egy másik helyre, stb.). Részt vettek csatákban, párviadalokban, fejlődésüket kizárólagosan a megszerzett tapasztalataik és azok megélése határozta meg. Bár sok mindenben különböztek egymástól, mégis fejlődésükben ugyanazt az utat járták be. Egymástól meglehetősen különböző adottságaik és képességeik okán más-más stílust gyakoroltak vagy alkottak meg, így mesterré válásuk folyamata bár azonos volt, mégis az, az egymástól különböző módon megélt felismeréseik és tapasztalataik következtében mehetett végbe.

A gyakorló az ilyen módon megszerzett tudás és tapasztalat birtokában, nincs ráutalva semmilyen külső segítségre vagy támogatásra (edző), hogyan is lehetne, amikor egy csatában hullt az áldás mindenfelől a harcos nyakába. Nehezen lehet azt elképzelni, ahogyan az edző a csatatér széléről bekiabálva biztatja a tanítványát, tanácsokkal és utasításokkal látja el őt 🙂 . Nem, a harcos egyedül van. A “most”ban létezik, a harcban nincs múltja és jövője sem, a pillanatban él vagy elbukik. Nem tervez és nem gondolkodik előre. Tudását, tapasztalatait és egész lényét az adott pillanatba kell fókuszálnia (megjelenik a harmónia), a gondolat és tervezés a “most” pillanatából kitérve csupán gátolhatja a fókusz kialakulását és fenntartását.

A harcművészetet oktató iskolákban a vezető mesternek a legjobbnak kellett lennie (a fent felsorolt harcosok életútjában ez is egy közös jellemző). Nem edzőként volt jelen az iskolában, hanem vezető mesterként kellett képviselnie és demonstrálnia az iskolája hatékonyságát. A mester addig állt az első helyen az iskolában, amíg megkérdőjelezhetetlen volt az, amit képviselt. Neki kellett a leghatékonyabb vágást (technikát, ütést, rúgást, stb.) végrehajtania, amennyiben erre már nem volt képes, átadta a helyét az örökösének és szerencsés esetben visszavonult mesterként segítette továbbiakban az iskola fejlődését (az is előfordult, hogy teljesen visszavonulva a harcművészettől és sok esetben még a világi élettől is élték le életük hátralévő éveit).

Előfordult, hogy a mester úgy érezte nincs már mit tanuljon tőle az adott tanítvány az iskolában, ezért elküldte más mesterekhez, ahol elmélyíthette a tudását azokon területeken is, ahol a korábbi mestere nem volt elég felkészült. Olykor persze a tanítvány is úgy érezte nincs már mit tanulnia az iskolában, ilyenkor vagy tovább állt egy másik iskolába vagy pedig kihívta mesterét…

Az iskolák ilyen rendszer szerinti működése, valamint a korábban bemutatott fejlődési folyamat eredményeként, rendkívüli módon letisztult tudáshalmaz jöhetett létre. A legjobbak oktatták a leghatékonyabb módszereket, a szelekció a csaták és párviadalok révén egyszerűen és hatékonyan tartotta a valóságoz közel a kialakult stílusokat és azok módszereit.

A harcművészeti iskolák edzésein nincsenek tematizált tréningek. Mindenkor az adott iskola alapelveinek átfogó gyakorlása a legfőbb szempont az edzések során. Nincsenek felkészülési időszakok és nincsenek célok sem amit el kell érniük a gyakorlóknak. Eléggé furcsa helyzet lehetett volna, ha a csatába induló harcosok közé azért nem csatlakozott volna valamely iskola képviselője, mert még csak az alapozási időszakban tart az edzésekkel vagy azért nem fogadtak volna el egy párbajra való kihívást, mert nem mostanra volt kiszámolva a formaidőzítés 🙂 . A harcosnak mindig a teljes rendszert kell gyakorolnia, készen állva bármikor a megmérettetésre. Nem készülhet egy bizonyos alkalomra vagy ellenfélre hiszen egyiket sem ismerheti előre.

A küzdősportot gyakorló, az edzője támogatásával és segítségével már a húszas éveiben eléri a “legjobb formáját”. Ekkor van fizikai képességei csúcsán, vannak céljai (stratégia), emiatt van motivációja és mindig megkapja az edzőjétől a győzelemhez szükséges taktikát és felkészítést is, így ilyenkor a legnagyobb az esélye a sikerre. Az idő előrehaladtával a fizikai képességek stagnálni majd lassan csökkenni kezdenek, ezzel párhuzamosan gyarapodik a tapasztalat, kialakul a rutin. A rutinos sportolók a megszerzett tapasztalataik és a folyamatos tanulás segítségével képesek kompenzálni (egy ideig) az életkori sajátosságok okozta hátrányt. Egy húszas éveiben vagy harmincas évei elején járó felépített sportoló az esetek nagy többségében győzelemmel képes lezárni a küzdelmet egy negyvenes éveiben járó sportolóval szemben (persze kivételek mindig akadnak).

Vegyük elő újra a (fenti) harcosokról regélő krónikákat, mindegyikben közös, hogy húszas éveikben mindannyian “szerencsések” voltak, hogy egyáltalán túlélték azt az időszakot. Bár ekkor voltak ők is a leggyorsabbak és legerősebbek, mégis ha ekkor találkoztak volna harcban a későbbi negyvenéves önmagukkal valószínűleg ma egyikük nevét sem ismernénk… 🙂 (a római légiók elitjét is a jellemzően 35 év feletti veteránok alkották.)

A küzdősportban folyamatos a tanulás. Az edző közreműködésével minden megtanulható, ami a győzelemhez a sikerhez szükséges. Ez a folyamat jól felépített, megtervezett és végrehajtott edzésprogramok sorozta, amely időben is kiszámítható és tervezhető (sőt szükségszerűen az). A harcművészetben a tanulás fázisát követő tapasztalatszerzés és megélés folyamata időben nem tervezhető. Minden gyakorló magára van utalva. A mester a lehetőséget kell hogy megadja a tanítványnak a tapasztalatok megszerzésére és megélésére (ez nem tanítható és nem tanulható), többet nem tehet. A tanítványnak kell megtalálnia a motivációját; felismerni, megérezni és tartalommal megtölteni az eddig gyakorolt részletek összességét. Ehhez idő kell. A megélés folyamata nem gyorsítható fel és nem rövidíthető le. Mindenkinél más és más lehet az út, az idő és a felismerések is, de a folyamat azonos.

A küzdősportot gyakorló várja a következő megmérettetést, “keresi” az alkalmat a küzdelemre (versenyek), ez, és az elérhető győzelem (siker) érzése adja a motivációja legfontosabb összetevőjét.

Nézzünk meg dokumentum filmeket vagy olvassunk beszámolókat, ahol olyan harcosok szólalnak meg, akik maguk is megjárták a “harc útját”. Ott voltak, túlélték és visszatértek… Nem láttam közöttük olyat, aki ragyogó tekintettel, vágyakozva emlékezett volna vissza a “régi szép időkre”, amikor ott harcolt valamelyik hadszíntéren (I. vh. passchendaele-i ütközet, II. vh. Sztálingrád, D-day, Iwo Jima, Vietnam, Korea, Afganisztán, Közel-Kelet, stb.). Láttam viszont könnyeket, fájdalmat és keserűséget, a harc megtapasztalt valósága mellett nyoma sem volt költői pátoszba burkolózó közhelyeknek. Ott voltak, mert ott kellett lenniük, nem gondolkodtak, tették a dolgukat és ha volt némi szerencséjük is, akkor túlélték… (többször is). Tisztelet nekik!

A harc azonnal küzdelemmé alakul, amikor alapelvként nem a túlélést értelmezzük (megjelenik a győzelem). Szabályokat hozunk létre, hogy tapasztalatokat szerezhessünk a küzdelemben. A szabályok keretein belül vívott küzdelmek lehetőséget adnak a harcközben is használható tapasztalok megszerzésére és a gyakorlásra, de nem egyenértékűek a valós harc közben megtapasztaltakkal. Amikor a harc küzdelemmé válik, akkor megjelenik az igény annak eldöntésére ki a jobb az adott szabályok figyelembe vételével. Előtérbe kerül és a küzdelemhez kapcsolódik a sport alapelve, megalkotva így a küzdősport fogalmát.

Jól levezethető ez az átalakulás a különböző harci rendszerekből (görög, római, kínai, japán, thai, stb.) kialakuló küzdősportok tanulmányozásával. A kardvívásból Japánban a kendo alakult ki, Kínában a wushu része lett, Európában pedig kard, tőr- és párbajtőr sportok jöttek létre. A pusztakezes harcból, ha lehet még színesebb a kínálat, ökölvívás, karate, kung-fu, birkózás, stb., mind ugyanabból a forrásból (harc) fakadva lettek a szabályaik miatt ennyire különbözőek.

A ju jitsu esetében szintén megtalálhatjuk az analógiát. A ju jitsu, mint harci rendszer a harcról szól, nincs helye sem gondolkodásnak sem tervezgetésnek, technikái is ennek megfelelően arra lettek megalkotva (egy technika – egy ember), hogyan lehet a leghatékonyabban harcképtelenné tenni az ellenfele(ke)t. Pontosan ez – a tanult alapelvek szabályok nélküli alkalmazása – teszi lehetővé napjainkban is a harc közbeni felhasználásra (katonai, belügyi, speciális alakulatok kiképzése, stb.). Ugyanakkor a brazil jiu jitsu, amely egyre népszerűbb küzdősportként a ju jitsu egy részterületére (szabályok közé szorított földharc) koncentrál, megköveteli gyakorlójától az előre gondolkodást a küzdelem közben. Nagyon találó módon “test-sakk”nak is nevezik, hiszen a küzdő felek előre kigondolt taktikát követve lépésről lépésre jutnak el a győzelem kivívásáig.

Napjainkban a harcművészet és a küzdősport fogalmát sokan és sokféle módon értelmezik (ez a rövidke írás is csupán egy ezek közül). Mindenki a saját értelmezésében, a tapasztalatai, világnézete és értékrendje szerint fogalmazza meg a gondolatait. Így fordulhat elő, hogy gyökeresen más megközelítések is fellelhetőek. A harcművészetnél a spiritualitás és művésziesség előtérbe helyezése éppen olyan érdekes gondolatmenet, mint a küzdősportok esetében a küzdelem közben teljes erővel kivitelezett technikák ilyen módon bizonyított hatékonyságának a középpontba állítása. Kutassunk bátran, sokfelé és széleskörűen, amíg magunk is képesek leszünk véleményt alkotni: küzdősport és / vagy harcművészet… 🙂 .

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Hagyj üzenetet