részlet, egy a témával bővebben foglalkozó szövegkörnyezetből…

Úgy gondolom a világon minden dolog, elhivatottsággal, odaadással, szorgalommal sok gyakorlással elsajátítható, még akkor is, ha semmiféle érzékünk vagy tehetségünk nincs hozzá. Így a tehetség minden esetben pótolható szorgalommal, amely a szisztematikus, következetes és kitartó tanulás, gyakorlás  eredményeként szükségszerűen magával hozza az elsajátítandó terület szaktudását és szakértelmét, a tanultak hatékony alkalmazhatóságát.

Ezen a módon bárki, bármilyen terület jó és elismert szakembere lehet, amennyiben hozzáértő tanároktól, eredményes módszertan szerint, hatékony tudást és technikákat sajátít el, illetve gyakorol a tanultak szerint kitartóan és következetesen. Minden területnek megvannak az alapelvei, alap törvényszerűségei, amelyek elsajátítása után lehetőség nyílik a tudás és tapasztalat, már megszerzett és elsajátított alkotóelemeire építkezve, annak folyamatos gyarapítására és így a szaktudásunk és szakértelmünk folyamatos tökéletesítésére. Tehát lehet belőlünk kertész, asztalos, festő, zenész, orvos, ügyvéd, tanár, kardvívó, ju jitsu-s, vagy éppen akármi 🙂 ,  a választás csak rajtunk áll.

Joggal kérdezhetjük tehát, mire is jó, mire is való a tehetség, ha mindent képesek vagyunk nélküle is elsajátítani akár “tökéletesen” is, hiszen a sok gyakorlás és tapasztalat, valamint az így felgyülemlett tudás és annak hatékony átadása, egy idő után az ismeretanyag “tökéletes” alkalmazását hozza magával. De miért is nem lehet “tökéletes” végrehajtásra képes az ily módon elsajátított szaktudás és szakértelem?

Pontosan a tehetség hiánya miatt. A tehetséggel nem bíró szakértelem tudása nem képes átlépni a tanult sémákat, így ha olyan megoldandó feladattal találkozik amely az általa elsajátított és birtokolt módszerek és eszközök tanult felhasználásával nem meghatározható, abban az esetben a sémák és szabályok tanult rendszerében kijelenthetjük, a feladat nem megoldható. A tehetség az, ami lehetővé teszi az eddig ismeretlen felismerését, meghatározását, megismerését és ezen keresztül a megoldások létrejöttét. Lehetővé teszi az eddigi tudásszint újszerű felhasználását, más, eddig nem ismert újszerű megközelítések, szemléletmódok alkalmazását, kihasználva az alkalmazó egyén adottságait és képességeit. Ezért sok esetben a tehetség segítségével létrejött megoldás (produktum) tehetség nélkül nem megismételhető (az eltérő adottságok és képességek okán), de a mindenki által elsajátítható tudás újszerű alkalmazása, folyamatosan lehetőséget ad a további fejlődésre, a szaktudás és szakértelem további gyarapítására, ezáltal a korlátok, szabályok és sémák újraértelmezésére valamint azok kiterjesztésére.

Nagyon sok remek kosárlabdázó volt, van és lesz is, de mégis csak egy Michael Jordan képes a varázslatra, ugyanígy a jégkorongban Wayne Gretzky, a zenében Beethoven vagy Liszt Ferenc, az egyetemes művészetekben és tudományban Leonardo Da Vinci. Természetesen ezek csak kiragadott példák, hiszen hosszan lehetne sorolni azokat a saját területükön zseniális és utánozhatatlan embereket akiknél a tehetség, szaktudással és szakértelemmel párosulva hozott létre olyan produktumot, amely bár megismételhetetlen, mégis nagy lökést ad a mindenki által elsajátítható tudás folyamatos kiterjesztéséhez.

A harcművészetek történelmében is találunk szép számmal olyan harcosokat, akik túllépve szaktudáson és szakértelmen (technikán, taktikán, stratégián), utánozhatatlan (gyakran elsajátíthatatlan) örökséget hagytak maguk mögött. Gondoljunk csak Yagyu Munenori-ra, Miyamoto Musashi-ra vagy Morihei Ueshiba-ra (itt is sok kiváló mestert említhetnék), mindannyian teljesen individualista személyiségek voltak, ebből adódóan a bennük létrejött és felhalmozódott  tudás és tapasztalás olyan egyedi jegyekkel, adottságokkal, képességekkel párosult, ami mások számára lehetetlenné tette és teszi a teljesítményük megismétlését. Mégis, olyan örökséget hagytak maguk után (alapelveket, módszertant és technikát), amely alapelveit megértve, a helyes oktatási módszertannal a technikáit elsajátítva, lehetővé teszi a gyakorló számára a szakértelem és szaktudás megszerzését. A tehetséggel rendelkező számára ugyanakkor utat nyithat további felismerések felé.

Nincs értelme követnünk őket, hiszen nem válhatunk sem Musashi-vá sem pedig Ueshiba-vá (egyszerűen mindannyian mások vagyunk), de megtanulhatjuk mindazt amit reánk hagytak. Lemásolhatjuk a mozdulataikat, majd megérthetjük azok miben létét és eljöhet az az idő is, amikor magunkban megéljük mindazt amit eddig kaptunk. Ekkor lesz az adott mozgás mi magunk; gondolkodás és szándék nélküli cselekvés.

Tsukahara Bokuden, kora egyik legkiválóbb kardvívója volt, mindig a megbeszélt helyen és időben az előzetes egyeztetéseknek megfelelően küzdött, nem cselezett, nem taktikázott. A párbaj helyszínén megjelenve, miután az adott jelre megkezdődött a küzdelem, Bokuden levágta aktuális ellenfelét (általában egy-két vágás idejéig tartott a harc). Technikailag nem volt semmi különös vagy utánozhatatlan abban ahogy Bokuden vívott, a bensője (lelke és szelleme) volt az, ami nem volt megközelíthető. A lelke és szelleme volt az ő kardja. Bokuden vívó iskolája nem is nevelt ki neves vívókat, hiszen a “stílusa” lényege volt az, ami nem tanítható.

A tehetség olyan, mint egy szuper üzemanyag, ami amellett hogy mindent egy kicsit könnyebben működtet, olyan dolgokra is képessé teszi a járművünket amit normál üzemanyaggal nem lehetne elérni. Azonban ahhoz, hogy ezt a szuper üzemanyagot hatékonyan fel tudjuk használni, bizony a tehetséggel rendelkezőknek is össze kell szerelnünk a részletekből az egész működőképes járművüket 🙂 .

Mindent meg lehet tehát tanulni egy bizonyos szintig (ez lehet nagyon-nagyon magas is), de onnan elszakadni, a részeket egészként szemlélni, a formákat elhagyni csak bensőnkben lakozó tehetségünk (érzékünk, adottságunk, képességünk vagy nevezhetjük akárminek) felismerésével és annak felhasználásával lehetséges. Úgy gondolom ez az ami nem tanulható és nem tanítható, csakúgy mint a szerelem, az érzések vagy a színek, illatok az érintés és minden más a körülöttünk létező világban. Csakis akkor kaphat a tanult tudásunk értelmet, ha megtapasztaljuk, megérezzük, megéljük azt.

Ez különbözteti meg a mestert a kiváló szakembertől. Ebből adódóan nincs kisebb vagy nagyobb fokozatú mester, vagy az valaki, vagy nem. Értelmezhetetlen egyes mesterek összehasonlítása, hiszen mindannyian mesterek. A fent felsorolt példáknál maradva, ki a nagyobb mester Liszt vagy Beethoven esetleg Mike Oldfield, vagy hogyan mérhetnénk össze egyéb alkotásokat, mikor azok mind önmaguk kategóriái. A mesterek nem összehasonlíthatók. Mestereket nem képezhetünk, kiváló szakembereket viszont igen. Mesterré válni az egyén maga válik képessé, ha felismeri és felhasználja a bensőjében lakozó tehetségét, adottságait és azt a tanult tudással és tapasztalattal harmóniában ötvözve a részeket egésszé rendezve képessé válik a szándék és érdek nélküli létezésre. Úgy gondolom ez az, ami nem tanulható… 🙂