Önmagunk legyőzése…?

Bejegyzés képe

részlet, egy a témával bővebben foglalkozó szövegkörnyezetből…

Még csak belegondolnom is félelmetes mi lenne, ha egyszer legyőzném önmagam… :-D.

Többször, több helyen és formában találkoztam már azokkal a gondolatokkal, amelyek mind egyetlen központi gondolat köré épültek fel:  “le kell győznöd önmagad”. Bizonyosan bennem van a hiba, de sohasem tudtam magaménak érezni ezeket a gondolatokat.

Az emberek nagy többségének kevés olyan pillanat adatik meg az életében, amikor nem küzd, harcol valami vagy valaki ellen. Amikor pedig megadatik a pillanat, lehet nem is érzékelik azt, így akár egész létezésük élhetik folyamatos harcban és küzdelemben.

Talán azért sem tudtam soha megtenni ezt, mert idegennek és értelmetlennek érzem azt, hogy saját magam ellen harcoljak. Ha ebből a harcból megerősödve kerülnek ki a “győztesek”, akkor milyen óriási nyereség lehetne az, ha harc helyett “együttműködnénk” saját magunkkal :). De vajon lehetséges ez és ha igen, akkor hogyan és milyen módon?

Ha szeretnénk valakinek segíteni, együttműködni vele, azért hogy tehetségünket, erőnket és energiáinkat közösen felhasználva, egymás gyengeségeit kiegyenlítve (ilyen formán megszüntetve) megvalósíthassuk az elképzeléseit, ahhoz elengedhetetlen egymás kölcsönös ismerete. Minél átfogóbb, részletesebb, mélyebb és igazabb ez a tudás és ismeret, annál hatékonyabb lehet az együttműködés eredménye, hiszen képességeink és készségeink nem egyszerűen összeadódnak ilyenkor, hanem egymást hullámszerűen erősítve megsokszorozhatják forrásainkat és lehetőségeinket.

A harchoz viszont mindez nem szükséges. Harcolni lehet bármikor, szinte bárki és bármi ellen. Az emberek nagyszerűen képesek maguknak megtalálni (vagy másoktól elfogadni) azokat a dolgokat, amelyek ellen “érdemes” harcolni. Ám, ha valamilyen véletlen folytán mégsem találnának ilyet, mivel a harchoz szükség van legyőzendő ellenfélre (ellenségre), akkor hát létrehozzák azt. A harc tehát látszólag egyszerűbb útja lehet a haladásunknak, hiszen “csak le kell győznünk önmagunk” és győzelmünk édes íze vonzóvá teszi a elérhető eredményeket. Tehát ugye a ring egyik sarkában ott állunk Mi, velünk szemben pedig Önmagunk :). Adottak a harcoló felek, a feladat és a győzelem után járó jutalom is, hiszen “győzelmünk” esetén jobbak, erősebbek, karcsúbbak, ügyesebbek (akármi) lehetünk.

Van azonban egy bökkenő :). Néhány száz, talán ezer évvel korábban, született egy mondás, amely valahogy így szólt “csak azt a háborút szabad megvívni, amit biztosan meg is lehet nyerni”. Márpedig egy olyan csatában ahol Önmagunk az ellenfél, bizonyosan nem szeretnénk alul maradni, ezért hogy a lehető legjobb esélyekkel induljunk, hívjuk segítségül az emberiség írott történelmének meghatározó jelentőségű művét (A háború művészete) megalkotó stratégát Sun Tzu-t. Rövid keresgélés után rá is akadhatunk a számunkra szükséges tudásra, amely így szól:

“Ezért mondják, hogy ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket.”

Mi van ??? Ezek szerint a sokak által nagyrabecsült korszakokon átívelő zseni, azt állítja csak akkor győzhetünk biztosan, ha ismerjük Önmagunkat is? De hiszen az együttműködéshez is erre van szükség, akkor meg miért is kellene szükségszerűen harcolni és legyőzni Önmagam?

Ezen alapelvek nagyon ritkán teljesülnek az emberek életében. A legtöbb esetben sem Mi, sem pedig Önmagunk nem ismerjük, így “örökké” vesztésre vagyunk ítélve. Örökös szélmalomharcot folytatunk önmagunkkal, hajszolva az eredményeket és győzelmeket, amelyek elérése, csupán újabb szélmalmokat emelnek körénk, mint végtelen mezőkön furán mozgó, folyamatosan változó, de mégis makacsul állandó és áthatolhatatlanul kusza erdőrengeteg. Amennyiben harcolni akarunk, ilyen formán kifogyhatatlan lehetőségek állnak előttünk :), ha azonban szeretnénk továbbhaladni, akkor Sun Tzu szerint is meg kell ismernünk Önmagunk.

A harc és az együttműködés útján is ugyanahhoz a táblához érkeztünk.

A táblán az alábbi felirat áll: Ismerd meg Önmagad!

Nincs más mód a továbblépésre. Persze megannyi tudományos, kevésbé tudományos és áltudományos módszert találhat a kíváncsiskodó arra, hogy megismerjük azt a valamit (valakit), ami (aki) bennünk lakozik. Sokan vannak, akik nem szeretnének egyedül szembenézni önön magukkal, ezért választanak maguknak tapasztalt és híres vezetőket, kérhetik a segítségüket, lehet hitük, de mindez semmire sem lehet elég anélkül, hogy képesek lennénk tisztán, igazul önmagunkba tekinteni, meglátni, megérezni és megélni valós énünket. Ebben nincs külső segítség, teljesen és kizárólagosan magunkra vagyunk utalva, hiszen senki nem lehet képes helyettünk megélni létünk egyetlen rezdülését vagy töredék pillanatát sem.

Itt érkezünk el egy újabb útjelző táblához az egyik irányba azok haladnak tovább (sajnos nagyon kevesen) akik képesek erre, a másik irány a szélmalmokhoz vezet vissza. Azért alakulnak ki a “végtelen szélmalom erdők”, mert a közöttük bolyongó emberek ezt az első és legfontosabb lépést nem képesek megtenni (ennek okai szintén eléggé szerteágazóak lehetnek).

A megismerés végtelenül széles útján tovább haladva, egyszer találni fogunk egy ajtót, amelyet nem lehet megkerülni és kinyitni sem. Vagy átmegyünk rajta, vagy megfordulunk. A fordulásunk visszavezet bennünket a harchoz, a továbbhaladásunk csakis önmagunk felismerésével folytatódhat. Önmagunk megismerése tehát egy folyamat, de belső énünk felismerése nem az. Belső énünk nem leírható vagy meghatározható, csakis egy adott pillanatban megélhető és megtapasztalható. Ez az élmény és a hozzá kötődő érzések adnak lehetőséget, önmagunk megismerésének további folyamatára. A kapun áthaladva, végtelen számú lehetőség tárul elénk, amelyek közül kiválaszthatjuk merre induljunk el a képességeink és lehetőségeink felfedezése, majd megismerése céljából. Ha visszatekintünk a kapu másik oldaláról, mostmár láthatjuk azoknak a kapuknak a végtelen sorát, amelyeken ezidáig is áthaladtunk mégis észrevétlenek voltak számunkra azon egyszerű oknál fogva, hogy akkor még nem tapasztaltuk meg a felismerés élményét.

Hát íme elérkeztünk odáig, hogy felismertük belső énünket és haladunk a megismerés áramlataival. Ismét elágazáshoz értünk tehát, most megint lehetőségünk adódik választani: harc vagy együttműködés. A harcban biztosan győzni fogunk, hiszen mostmár megvannak az ahhoz szükséges feltételek. A harcban győztest azonban, természeténél fogva mindig várja egy következő kihívás, egy újabb legyőzendő ellenfél mindaddig, amíg el nem fogynak az ellenfelek (persze csak akkor ha ez lehetséges, hiszen ne feledjük az emberi képzelet kimeríthetetlen tárházként szolgálhat :)). Ellenfél nélkül nem lehet harcolni, vagyis önmagában a harc nem értelmezhető, a fogalom megszűnik létezni. Felmerül egy másik kérdés is, mi történik ezekben a harcokban a “vesztesekkel”, hiszen minden egyes “győzelem” ugyanakkor “vereség” is számunkra… A győzelem mámora pedig, sokmindenkit képes lehet megrészegíteni… :).

Felismerve énünket és folyamatosan megismerve önmagunkat, képesek lehetünk harmóniában élni a bennünk és a körülöttünk lévő világgal egyaránt. Nem kell harcolnunk önmagunk ellen (de a szabad akarat választásaként megtehetjük) és nem szükséges legyőznünk önmagunkat, csupán azt kell tudnunk “kivel (mivel) vagyunk összezárva”. Képessé válhatunk minden tudásunkat, tapasztalatunkat, képességünket és készségünket harmonikusan, fókuszáltan, egymás hatását erősítve, mindentől függetlenül, sémáktól és sablonoktól mentesen, szabadon felhasználni és alkalmazni. Ígyhát az Önmagam legyőzése?, már korántsem a szükségszerűség, mint sokkal inkább a szabad akarat kérdése… :).

Hozzászólások

  1. Csicsmann Gábor
    Beküldve: 2011. augusztus 15. hétfő 12:53 | Permalink

    Kedves Sanyi!
    Engedd meg, hogy gratuláljak a téma felvetéséhez illetve boncolgatásához.
    Gazdagon írtál az első és sokaknak már így is magas lécnek számító önmegismerésről. Kevesebbet az elfogadásról.
    Utolsó bekezdésben pedig summázod az eddigieket. Itt nem értem a jövő idő használatát: ‘képesek lehetünk, Képessé válhatunk ‘. Nem vagyunk képesek most?
    A “kivel vagyunk összezárva” gondolathoz is találtam egy érdekes megközelítést Echart Tolle-tól. Miszerint nem kivel hanem mivel vagyunk összezárva. Még pontosabban van egy eszközünk egy mentális képesség amit én tudatnak nevezünk.
    Ez mondatja velünk, hogy én vagyok, és különít el bennünket itt az anyagi világban a többi anyagtól. Elengedhetetlen, hogy legyen ilyen eszközünk hiszen például ha egy felénk közeledő autóról nem érezzük, hogy az nekünk jöhet nem ugranánk félre hiszen nem lenne ilyen a fejünkben, hogy az esetleg a végünket okozhatja. Tehát az az eszköz életbevágóan fontos. Azonban az történik, hogy az emberek többsége nem tudja letenni az eszközét és elővenni ha szüksége van rá. Ott ragadt a kalapács a kezedben. Bármihez nyúlnál kalapáccsal nyúlsz. A kalapács esetünkben a gondolataink és érzelmeink. Nem tudjuk őket letenni. Ebben az értelemben önmagunk legyőzése egy belsőnkben végbemenő művelet. Nem kívánom ezt itt most tovább kibontani. Meghagyom ezt Echart Tolle-nak.
    Maradok további barátsággal.
    Csicsmann Gábor

    Minden harcot megnyersz amit el sem kezdtél

Szólj hozzá!

Az e-mail címed sehol sem jelenik meg, harmadik fél nem férhet hozzá.
A *-gal jelölt mezőket kötelező kitölteni.

*
*

Az alábbi HTML elemek és attribútumok használhatók: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>