részlet, egy a témával bővebben foglalkozó szövegkörnyezetből…

 

Fiatal, erejük teljében lévő harcosok küzdenek egymás ellen. Olyan villámcsapásszerű támadásokat és gyors védekezéseket látunk, amelyeket egyáltalán szemmel követni is nehezen sikerül olykor.

 

 

A technikák pontosak, erőteljesek, dinamikusak, robbanékonyak és fókuszáltak. Képességeik és felkészültségük teszi lehetővé hogy a villámgyors mozgásokra kölcsönösen hatékonyan legyenek képesek reagálni.

A küzdők mozgása és a küzdelem ritmusos lüktetése, hullámzása, esztétikailag is élményszámba megy. A küzdőkön látszik, technikailag tökéletesen felkészültek, mentálisan összeszedettek és koncentráltak, a küzdelmük taktikája felismerhető.

Kicsit arrébb pillantva egy másik küzdelmet is figyelemmel kísérhetünk. Itt egy láthatóan kiválóan felkészített ifjú harcost látunk, aki mindazzal a tulajdonsággal és jellemzővel rendelkezik, amit az előbbi társain megfigyelhettünk. Szemében tűz lobog,  egész lénye a küzdelem hevében izzik.

Vele szemben idősebb harcost találunk. Ő nem ugrál, nem szökdel, leginkább csak áll; nyugodtan, természetesen és mozdulni is csak annyit mozdul amennyit szükséges. Tekintetében nemhogy tüzet, de leginkább a semmit lehet felfedezni, egyfajta különös ürességet, ami már-már teljes közömbösséget mutat a körülötte lévő történések felé. A küzdelem sem abban a mederben zajlik ahogyan azt az előbb láthattuk.

Az ifjú keresi a megfelelő távolságot, már ez sem megy könnyen, majd amikor cselekvésre szánja el magát, a villámgyors technikáit az ellenfele nem túl gyors, de kétségkívül hatékony módon hárítja, miközben az idősebb harcos nem méricskélve a távolságot egyszerűen csak belép és egy eléggé lassúnak tűnő technikával mégis talál.

A küzdelem folytatódik tovább és az ifjú harcosnak szüksége van minden képességére és tudására hogy valamiképpen kivédhesse vagy elkerülhesse a felé érkező, kívülről szemlélve is lassúcskának mondható mozdulatokat. Látszik rajta, nem találja a küzdelem ritmusát, valahogy mindig oda és akkor érkezik valamilyen technika ahová és amikor “nem kellene”. Az ifjú úgy érzékeli, mintha az idősebb harcos előre tudná mi fog következni, bármit is tesz, az ellenfele a döntő pillanatokban egy lépéssel mindig megelőzi őt.

“De hát hogyan lehetséges ez, teszi fel magában a kérdést. A technikáinkban nincs különbség, ám én fiatalabb vagyok ezért gyorsaságom, robbanékonyságom, erőm, állóképességem, ruganyosságom és még sok egyéb jellemzőm és tulajdonságom objektíven és mérhetően is jobb mint az  ellenfelem értékei. Miért nem tudom mindezt hatékonyan felhasználni és egyszerűen elsöpörni, “leradírozni” őt. Mi lehet az ő birtokában, ami nekem nincs és az összes előnyömet felülírva felé billenti a harc kimenetelének mérlegét.”

Az idősebb harcos sok-sok évvel ezelőtt maga is kiváló atletikus képességekkel és jellemzőkkel bírt. Társaival együtt ők voltak a legjobbak mindenféle felmérésben. Tombolt bennük a bizonyítási vágy, a harci szellemük és önbizalmuk a csúcsokat ostromolta.

Eljött a nap amikor csatába vonultak, büszkén és felkészülten… aztán rájuk szakadt az ég és megnyílt alattuk a föld… Az érzés most is az ereiben lüktet ha visszagondol rá; belevetni magát a harcba.

Aznap mellette harcolt egy már sok csatát megélt idősebb veterán, de mivel nem akart lemaradni a társai mögött és ő is részt akart dicsőségből, előrevette hát magát… Neki szerencséje volt, a társainak nem… Ahogy több sebből vérezve feküdt tehetetlenül, fejében kavarogtak a gondolatok… majd egy ismerős arc hajolt fölé… aztán sötét lett…

Hosszú hónapok alatt épült fel, és mivel a barátai mind elbuktak így egy másik egységhez került. Újból és újból csatákba indultak, míg mostanra megannyi harccal a háta mögött, reá bízták az ifjú harcosok képzésének feladatát.

Mindent átadott az ifjaknak, mit csak nekik taníthatott, ám tudta mindez csak a lehetőségét adja meg számukra ahhoz, hogy amikor rájuk szakad az ég és megnyílik alattuk a föld, “kis szerencsével” túléljék. Túléljék és megkapják az időt, hogy egyre több tapasztalattal felvértezve nézzenek szembe az elébük kerülő újabb és újabb kihívásokkal.

Az idő és tapasztalat által alkotott egység az, amely a leghatékonyabban képes őrködni az egyetemes értékek felett. Nem lehet átugrani vagy kihagyni az évek sokaságát és ugyanúgy nem lehetséges megvásárolni vagy megtanulni a tapasztalatokat sem. Mindkettőt mindenki csakis maga élheti át és szerezheti meg. Nem lehet két hét alatt hegedülni megtanulni … 🙂 .

Az eltel idő, a megszerzett és megélt tapasztalatok, élmények és érzések összessége adja a harc végkimenetelét döntően befolyásolni képes készség kialakulásának a lehetőségét, aminek a neve: időzítés.

A tapasztalt harcos birtokában van a megfelelő technikáknak, szellemiségnek, taktikának, stratégiának és bár fizikai tulajdonságai már egyre kevésbé fejleszthetőek (sőt ezek egy idő után stagnálnak majd hanyatlani kezdenek), a meglévő eszközeit a legmegfelelőbb időben és módon képes használni, ezáltal válik minden rezdülése rendkívül hatékonnyá. Addig, amíg a harcosnak a meglévő eszközeit, a fizikai lehetőségei lehetővé teszik a célnak megfelelő használatra (pl. tudjon olyan erővel lesújtani hogy az az ellenfelében kárt okozzon), az időzítés készségét használva képes lesz hatékonyan harcolni és túlélni.

A kiképzésről kikerülő katona teljesíthette akármilyen eredménnyel a tanulmányait és vizsgáit, éles helyzetbe kerülve zöldfülű újoncnak számít a harcedzett bajtársai között. Ezek a harcedzett bajtársak tudják megadni az újonc számára a lehetőséget, hogy legyen ideje az elsajátított tudásának a felhasználásra és ezáltal kapjon esélyt a tapasztalat megszerzésére. A többi már szerencse kérdése… 🙂 .

Ahogyan a küzdelem közben képes “olvasni” ellenfelét a tapasztalt küzdő, ugyanúgy hétköznapi éltünkben is itt vannak közöttünk azok a “veteránok” akikre érdemes odafigyelnünk. Figyeljünk az utat velünk közösen járókra, legyenek azok előttünk, mögöttünk vagy éppen mellettünk. Hallgassuk meg véleményüket, cseréljünk gondolatokat, beszélgessünk minél többet, adjunk át egymásnak mindent, amit csak lehetséges, és járjuk tovább a saját utunkon…

Érdekes lehet elgondolkodni azon, milyen korosztály alkotja egy hatékony önkéntes hadsereg gerincét, vagy párhuzamot vonva a harcművészetekkel; milyen korosztály alkotja egy stílus vagy egy adott iskola, klub meghatározó részét.

A fiatalok szenvedélyesek, motiváltak, ami azonban a lelkesedésükkel megegyezően folyamatosan változik. Általában valamilyen konkrét céllal vannak ott az edzéseken (versenyeredmények, valamilyen öv fokozat megszerzése, erősödés, önvédelem, baráti társaság, buli, stb, ) és attól függően járnak rendszeresen hogy ezek a célok milyen mértékben valósulnak meg.

Ott van mellettük egy másik korosztály, akik már megéltek néhány dolgot mind az életben, mind pedig az adott stílusban. Ők azok a “veteránok”, akik már régen nem azért lépnek be a dojoba, hogy még erősebbek, gyorsabbak, magasabb fokozatúak és fényesebb érmesek legyenek, hanem magáért a stílusért az iskoláért vannak ott. Értékként kezelik azt amit korábban ők is megtanulhattak a tanítóiktól, majd mindezt megtölthették tartalommal, mert voltak előttük olyanok, akik ebben segítették őket és lehetőséget, esélyt adtak nekik. Ez adja a biztos és rendíthetetlen alapot az egész szervezet számára, miközben a szervezet erejének forrásául és mutatójául is szolgál.

Úgy gondolom, amíg egy hadsereg, szövetség, stílus, iskola, klub soraiban az “ifjú harcosok” lehetőséget kapnak a “veteránokkal” való közös tanulásra, gyakorlásra és tapasztalatszerzése, addig teljes mértékben biztosítva van az értékek megőrzése és továbbadása, valamint az adott szervezet és rendszer működőképességének és hatékonyságának a fenntartása.

Így hát láthatjuk, nincs szükségünk semmi másra csupán időre és tapasztalatra… 🙂