részlet, egy a témával bővebben foglalkozó szövegkörnyezetből…
Igazam van! – megannyi vita, veszekedés, konfliktus indul egy ilyen határozott kijelentéssel, vagy válik kulcs motívumává az adott helyzetnek. Időbeli lefolyásában és hosszában, valamint tartalmi terjedelmében képesek vagyunk határtalanul kiterjeszteni és folyamatosan fokozni a felgyülemlett feszültséget, mégis gyakran egy tapodtat sem vagyunk képesek elmozdulni a kiindulási helyzetünkből, mindig oda térünk vissza – Igazam van!
E körül forognak a gondolataink, úgy érezzük innen fakadnak érzéseink, szinte megbabonáz bennünket e két szó – vagy lehet hogy a szavak és az azokat kifejező gondolatok mögött rejtőző valami (valaki 🙂 ). De vajon mi vagy milyen is az igazság és annak természete, van e az igazságnak jó és rossz oldala, és vajon hogyan ismerhetjük fel azt – lehetséges e ez egyáltalán. Ám az is lehet, valami olyat kutatunk és keresünk, ami nincs is, vagy legalább is nem olyan, mint amilyennek megtalálni szeretnénk…
Minden konfrontáció, a vélemények különbözőségéből ered. A véleménykülönbségek pedig az Igazam van! –okból születnek. Az ember, a gondolatainak kifejezésére hivatott legfontosabb eszköze, a beszéd képessége. A magyar nyelv különösen gazdag tárházát és lehetőségét adja annak, miképpen tehetjük meg ezt úgy, hogy az a legjobban kifejezhesse az ember bensőjében lakozó érzéseket és gondolatokat. Jelen esetben az Igazam van! – kifejezésre pusztán nyelvtanilag rátekintve is meglelhetjük a kutakodásunk egyik legfontosabb felismerését.
Az Igazam van! – annyit tesz: Nekem van Igazam!, az Igazság az Én birtokomban van, de mondhatjuk úgy is – hogy a keresgélésünkben megint egy kicsit haladjunk előre – ez az Én Igazságom!
Itt azonban felmerül a kérdés, ha az igazság valóban az Én birtokomban van, akkor hogyan lehetséges az, hogy másnak is igaza legyen – egyáltalán lehetséges? Erre a kérdésre többféle válasz is létezhet:
- az Én igazságom az egyetlen és egyetemleges, ebből következően csak annak lehet igaza, aki maga is elfogadja ezt a tényt
- az Én igazságom az egyetlen és egyetemleges, azok akik ezt nem fogadják el „tudatlanok”, nem ismerik az igazságot
- lehet hogy több igazság létezik…
A lehetséges válaszok közül az elsőben, rendkívül egyszerű és nagyszerű 🙂 a helyzet, hiszen mindenki ismeri, érzi, megéli az egyetlen és egyetemleges igazságot. Ezen állapot mindenkori jellemzői, hogy nincs konfliktus, nincs viszály, minden történés az egymással összefüggő részek harmonikus egészeként valósul meg.
A második válaszban már megjelennek a „tudatlanok”, akik nem ismerik vagy nem fogadják el az Én egyetlen és egyetemleges igazságom. A probléma innen gyökeredzik, hiszen a „tudatlanok” pontosan ugyanígy gondolkodnak rólunk… (nyilvánvalóan óriási tévedésben vannak 🙂 ). Minden „tudatlannak” megvan a saját egyetlen és egyetemleges igazsága és bizony ugyanúgy tesznek mint mi… 🙂 . Harcolnunk, küzdenünk kell az igazunkért…
Meg kell hát ismertessük velük az igazat, sőt továbbmenve, meg kell győznünk a „tudatlanokat” az Igazságunkról. El kell hogy fogadják, be kell hogy lássák, de a legjobb ha ki is mondják előttünk – hiszen ekkor válik teljessé a diadalunk – nekik nincs igazuk.
A győzelmünk megszerzéséhez elengedhetetlenül szükséges megismernünk az igazság forrását. Ha megvizsgáljuk miből táplálkozhat az igazság, akkor alapvetően két forrást találunk, amely külön-külön, de együttesen egymást erősítve is szolgálhat biztos alapként. E két forrás az értelem és az érzelem. Az Igazságunk elfogadtatásáért vívott csatákban (valamint a csaták által alkotott háborúban) csakis úgy arathatunk teljes győzelmet, ha legyőzzük a „hamis” igazságot tápláló forrást. Amíg a forrás „él”, időről időre felbukkannak a „hamis” igazságok is.
A győzelmekhez vezető út kulcsa a következő.
Kezdjük az egyszerűbb feladattal az értelem forrásából fakadó „hamis” igazsággal. Bár már ez a küldetésünk sem nevezhető könnyűnek, de mégis itt a legnagyobb az esély a győzelem kivívására. Az ilyen helyzetek jellemzője, hogy a csata (vita), szenvedélyektől mentesen zajlik. Minden oldalon, tényeken alapuló logikusan felépített érvek ütköznek meg egymással. A csatázó felek képesek megérteni az ellenfelük (ilyenkor ritkán beszélhetünk ellenségekről) álláspontját, véleményének hátterét, annak összetevőit és alkotóelemeinek összességét. Ez a megértés adja meg a közös alapot minden fél számára a saját álláspontjának az ismertetésére, valamint így nyílik alkalom a társak igazságának a megváltoztatására is.
A sok kicserélt információ és részlet, minden résztvevő számára rendelkezésre áll, kiegészíthetik eddigi tudásukat, így akár újabb közös, mindannyiuk által elfogadott igazságok ismerhetők fel. Ezek a higgadt, az érvek és ellenérvek medrében zajló konstruktív viták, minden esetben változást hoznak magukkal. A változás pedig mindig magában hordozza a fejlődés lehetőségét is.
Az értelemből táplálkozó igazságunk, ilyenformán megváltozhat (ehhez minden esetben energia befektetésre van szükség), átalakulhat és bizony ilyenkor képesek vagyunk a megszerzett tudás és tapasztalat birtokában megélni és kimondani: tévedtünk az eddigi igazunk természetét illetően (ez az egyik legnehezebben kimondható mondatok egyike, legyen az bármely nyelvből való is 🙂 ). A csata (háború) így lezárulhat. Az, hogy győzelmünket vagy vereségünket miként éljük meg, már egy másik frontot nyit meg, ami az érzések harcmezejére is visz bennünket.
Az értelem és az érzelem közös harcmezőjén nagyon nehéz feladat előtt állnak a küzdő felek. Mindenki saját igazságának a fája kap egy hihetetlenül erős védőpajzsot, amely mindenfelől mintegy burokként öleli körül, védi és oltalmazza azt. A pajzs az ember érzéseiből táplálkozik, természetét pedig a személyiség határozza meg.
Az ütközet kezdetét veszi. A tények, tudás, tapasztalat, stb. alkotta igazságok ugyanúgy egymásnak feszülnek mint az előbb, de van egy alapvető különbség. Megjelenik a szenvedély. A résztvevők (még mindig jellemzően inkább ellenfelek) személyiségének megfelelően szenvedélyesen (olykor már megjelenhet a személyeskedés is és az ellenség is) védik magukat és támadják a mások igazságát. A pajzs erősségétől függően a kölcsönösen rendelkezésre bocsájtott információk (ha) eljutnak az igazságok fájáig, gyarapítják és növelik azokat.
Azt már tudjuk, hogy az értelem igazsága képes lehet a változásra. Ebből adódóan növekedhet egészen odáig ez a fa, amíg szét nem repeszti az őt körülvevő pajzsot. Ekkor nyílik lehetőség a változásra… Megint képessé válik az ember megélni és kimondani: tévedtünk az eddigi igazunk természetét illetően.
Az értelem és az érzelem közös harcmezőjén küzdeni, győzni vagy elbukni nagyságrendekkel több energiát követel mint az előző esetben. Az érzések táplálta pajzs hihetetlenül hatékonyan képes védelmezni az értelmünk igazságát. Képes akár megakadályozni is az információk keresztülhatolását a pajzson, meggátolva ezzel mindenféle változás lehetőségét. Ennek egyik legismertebb példája a hétköznapi életünkben, amikor csak azért nem foglalkozunk valaki véleményével, mert nem érezzük azt elegendően fontosnak vagy értékesnek. Itt is felmerül egy érdekes kérdés, vajon az a fontos ami tudásként, információként eljut hozzánk vagy az, ahonnan (akitől) az származik… 🙂 , esetleg mindkettő vagy egyik sem… ( de ez már egy másik történet… 🙂 ).
Persze jogosan felmerülhet a kérdés, miért az értelem forrásánál próbálkozunk a változás létrehozásával, hiszen ott van az érzelem által táplált pajzs is, mint lehetőség. Vagyis ha változtatunk az érzéseken a pajzs is átalakul olyanná, ami akár a mi győzelmünket is elősegítheti. A lehetőség valóban adott, azonban úgy gondolom kevés nehezebb feladat, és nagyobb felelősség létezik annál, amikor egy másik ember érzéseiből fakadó igazságot szeretnénk megváltoztatni.
Elérkeztünk a harmadik lehetőséghez. Immáron csakis az érzelem határozza meg a résztvevők igazságát és ezáltal a küzdelmüket is. Legalább ugyanannyira jellemző az ellenfelek, mint az ellenségek jelenléte a konfliktusokban. Nincsenek értelemből adódó onnan levezethető vagy azon nyugvó érvek, minden harcos és minden fegyver az érzelmekből épül fel. Személyiségükből adódó szenvedéllyel küzdenek az igazuk mellett a többiek ellenében.
Az emberek a különböző személyiségük okán más és más érzelmi síkon próbálnak csatát nyerni. Ezek az érzelmi síkok azonban a leggyakrabban elkerülik egymást, ezért az ilyen módon csatázók hatalmas energiákat ölnek egy olyan szélmalomharcba, amelyben nyilvánvalóan senki nem lehet győztes. Azon ritka esetekben, amikor a csatázók mégis közös érzelmi síkra keverednek, nos akkor jön a nagy bummmm…, aminek lefolyását és kimenetelét senkire nézve nem lehet előre megjósolni. Csakis ekkor, ezen ritka alkalmak után jöhet el itt is a pillanat, amikor megint képessé válik az ember megélni és kimondani: tévedtünk az eddigi igazunk természetét illetően.
Általánosságban elmondható, hogy sohasem könnyű felismerni, belátni és megélni a tévedésünket. Leginkább azért nem, mert ez szinte mindenki számára egyet jelent a kudarc élményével, bár ennek nem kell feltétlenül így lennie… Különösen fájdalmas tud lenni a felismerés, amikor az érzelmeink „csalnak” meg bennünket, és megérezzük, megtapasztaljuk az eddig vélt igazságunk egy még előttünk ezidáig nem ismert természetét.
Az érzelem igazságára nem hat semmiféle magyarázat, tudás, tapasztalat vagy információ, hiszen a különböző síkok miatt lehetőség sincs azok befogadására. Próbáljuk csak megértetni valakivel hogy ne legyen szerelmes, vagy hogy éppen szeressen bele valakibe – úgy gondolom abban a legtöbben egyetértünk, ez nem egy könnyű feladat 🙂 .
Az érzelem igazságát csakis az érzelem megváltozásával lehet megváltoztatni, az ilyen változások azonban szükségszerűen magukban hordozzák a személyiség átalakulásának lehetőségét is. Mivel a személyiség döntően képes befolyásolni az ember életútját, ezért is jelent komoly felelősséget egy ilyen csata megvívása, függetlenül attól milyen eredménnyel zárul az…
