Jani “barát” tollából…
A recept: végy egy egyszerű, de minden alapvető igényt kielégítő helyszínt, majd önts bele egy maréknyi lelkes, edzeni vágyó fanatikust, szórj bele egy kis jókedvet, a felsorolt két komponenst pedig öt napig folyamatosan keverd. Az eredmény nem marad el: nagyon fáradtan, nagyon boldogan és elégedetten, kis szomorúsággal a szívedben térhetsz meg otthonodba! Az összhatás azonban egy szóval, de többel sem igen leírható, hiszen ezt valóban meg kell tapasztalni (hmmm, mintha valahonnan ismerős lenne ez a kifejezés…).
2011 óta vagyok tagja a Füvesi sensei vezette dojo – nak, ám különböző okok miatt az idei évig egyszer sem tudtam megjelenni egy edzőtáborban sem. Bár tavaly beugró jelleggel a délutáni edzéseken részt vettem, ha jobban belegondolok, akkor egyértelmű, hogy az ugyanaz volt, mint amikor rendesen járt ju jitsu – ra az ember, csak a helyszín változott (rendben, az éjszakai edzés kivétel, de ne keressük azt a bizonyos csomót azon a kákán…). Úgy éreztem, komoly dolgokról maradok le és ez a jellegű megérzésem be is bizonyosodott.
Alapvetően a tisztes helytállás volt a célkitűzésem. Nem szerettem volna kilógni a sorból, vagy ha rám kellene várni és őszintén megvallva, ezen dolgoktól kicsit féltem is. Korábbi tapasztalataim alapján tudtam, hogy a Sensei edzéseiről lemaradni akár csak egy hét erejéig is – még ha közben sportolgat az ember – nagyon-nagyon sokat számít, legalábbis így éreztem mindig. Nos, júniusban – hivatalosan – már 3 hónapja nem a „Ju Jitsu Klub Hódmezővásárhely” -et erősítettem és küzdöttem előtte némi súlyproblémával is. Viszont tisztában voltam vele, hogy ez nem lehet mentség és az asztal körül sem kergettek, hogy edzőtáborba menjek. Tehát adva volt a feladat: edzeni, helytállni, túlélni és valahogy hazaérni.
Úgy gondolom, a feladat minden részét sikerrel teljesítettem, bár nagyon nehézkesnek és néha esetlennek éreztem magam. Gyakran csak edzőtársaim elszántsága lendített át a holtponton – abból pedig volt néhány.
Az első edzésen – a szabadedzésről lemaradtam – teljesen lenullázódtam, úgyhogy az önálló gyakorlásról, meg a taktikus evésről szőtt terveim mentek is a kukába (a továbbiakban ebbe a képzeletbeli kukába még elég sok képzeletbeli terv került).
Örültem, ha leülhettem, még jobban örültem, ha alhattam és a legjobban annak örültem, amikor mindenki úgy döntött, hogy csak úgy lepihenünk a rend kedvéért. Mindezt persze fényes nappal. Egy ilyen pihenés után – felriadtam, mert azt álmodtam, hogy edzés van és elkéstem – eléggé „szétcsúszva” ébredtem, majd ahogy kifele igyekeztem a szobából, találkoztam Füvesi sensei – jel, nagy rémületemben csak annyit bírtam kinyögni, hogy én nem aludtam.
…és ha már említettem a taktikus evést: hülyeség! A lényege viszont az lett volna, hogy edzések előtt keveset, mégis kiadósat egyek. Az alma mellett tettem le a voksom, de amikor almapüré formájában visszajött egy része, megfogadtam, hogy csak azért is jót, finomat, sokat fogok enni, hiszen válogatni volt miből. Aztán lesz, ami lesz! Nem lett semmi. A napi 3 edzés hatására a testemnek két dologra volt szükségre: alvásra meg evésre. Utóbbit néha fotoszintetizálásra cseréltem, amelyről kép is van. Íme:
Az edzések tekintetében sok meglepetés nem ért. Kemény munka, sok gyakorlás. Rengeteg volt az újdonság, számomra mindenképp. Kiváltképp tetszett a bottal való gyakorlás a szabadban és az éjszakai, „fáklyás” edzés (szintén a szabadban). Mind a kettőnek különleges hangulata volt, melyet pontosan megmagyarázni, leírni nem is tudok.
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy azok a technikák és gyakorlatok ragadtak meg jobban a fejemben, amiket a tábor vége felé gyakoroltunk, tehát abban az időszakban, amikor már rettenetesen fáradt voltam.
Bár imádok edzeni, ju jitsu – t gyakorolni, számomra a legnagyobb élmény az volt, hogy az edzések után nem csak fél vagy egy órát maradtunk együtt, hanem sokáig és rengeteget beszélgettünk, nevettünk, jól éreztük magunkat. Szóba kerültek komoly és könnyedebb témák, amik meglepően széles skálán mozogtak – az éles témaváltásokról és két teljesen különböző tárgyú beszélgetés összekeveréséről ne is beszéljünk! Ha pedig kifogytunk a témából, előrántottuk szegény medve-disznó-embert (akinek pulyka DNS is jutott), a hangulat ilyenkor pedig a tetőfokára hágott. Megjegyzem, a medve-disznó-ember azóta nagy ívben kerüli Szikáncsot.
Nagyon tiszteletlen lennék, ha nem tennék említést a senior csoportról, mert velük is remekül telt az idő. A jó és a rossz (inkább a fény és a sötétség kettőséről van szó – a szerkesztő pontosítása :)) örök harcának színhelyén látszólag könnyedebb mederben folyik az edzés, de ez nem így van. Ez csak a felszíne egy ádáz küzdelemnek, és jaj annak, aki ezt nem veszi komolyan. Én nem vettem komolyan, a jutalmam pedig a lekopogtatás lett.
A mai napig nem tudom, hogy mikor találkozom a sötét vagy a jó oldal harcosával, mert mindegyikük szemében valami őrült, delejes láng ég és nagyon-nagyon fel tudják magukat szívni, rettenetesen keményen harcolnak. Utolsó tagmondatomat pedig TÉNYLEG ÍGY GONDOLOM, nem csipkelődésnek szánom. Hiszen míg nagyjából tudom, mire számíthatok egy kezdőtől vagy egy haladótól, addig a seniorok teljesen kiszámíthatatlanok (bele is szoktam futni kellemetlen meglepetésekbe). A lényeg, hogy őket is nagyon jó volt újra látni, élmény volt velük edzeni.
Szintén élmény számba ment, ahogy Sanyi (nem az edző, hanem a kezdő) végighajtotta az öt napot, hiszen alig szokott le a cigiről, teljesen kezdőként máris fejest ugrott a táborba, mindezt pedig megkoronázta első sátrazásával (na meg a természet vad hangjaival).
Meg kell említenem Pisti edzőtársamat, aki komoly sérülés után tért vissza és kezdte el az edzéseket és emellett mindent megtett komfort érzetünk növeléséért – utóbbit Sanyi és Márti mesterekkel együtt. Lelkesedése nem ismert határokat, Gyulát egy könnyed, pár órás sétára is meginvitálta.
Tanulságos volt megnézni Gyula, Robi és Zsolti zöld öves vizsgáját – annak ellenére, hogy a fáradtságtól bólogató kutyát játszottam. Nyilván már ezerszer átbeszélték a látottakat a Sensei – jel töviről-hegyire, ők érzik a legjobban mi a jó és min kell változtatni. Mivel szinte együtt kezdtem velük a ju jitsu – t, úgy érzem muszáj leírnom, láttam és meg is tapasztaltam, milyen brutális fejlődésen mentek keresztül mindenféle értelemben.
A kulináris élményeket illetően: minden rettenetesen finom és kiadós volt és csapat összekovácsolás jelleggel mindenki segített a sütés-főzés körüli tennivalókban. Még az olyan konyhai antitalentumok is, mint én. Szakszavakkal nem tudom, mit csináltam, de nagyon megfontoltan dolgoztam. Ha összefoglaló nevet kellene adni az általam elkövetett „bűntetteknek”, akkor a trancsírozás szót használnám, hiszen vágtam, szeleteltem, húztam, nyomtam, elkeseredésemben néha ütöttem, sírtam (de csak a hagymától). Szeretném kiemelni, hogy sem másban, sem magamban nem tettem kárt. Erre pedig különösen büszke vagyok. Mindent összevetve az ételkészítés művészetében az öt napban száz százalékos fejlődést értem el.
Még sokáig és részletesen lehetne taglalni, milyen volt az edzőtábor, miért érdemes eljönni. A magam nevében csak azt tudom mondani, hogy igazi élmény, ahol minden adva van a kiváló edzésmunkához, a valódi kikapcsolódáshoz, ahhoz, hogy igazán tartalmasan és jól teljen minden egyes perc. Bár idegen tollakkal való ékeskedés, de mégis a lényeg:
„Azért gyere el, mert itt akarsz lenni!”
. . .
