Jani barátunk korábban huzamosabb időn keresztül látogatta az edzéseinket, de a hivatása hosszabb időre elszakította a klub edzéseitől. A távolléte alatt egy komoly sérüléssel is meg kellett birkóznia, de most ezt is legyőzve több mint egy év után újra itt volt közöttünk. Ismét egészségesen és átlagemberhez képest nagyon felkészülten érkezett a tréningre, hiszen folyamatosan tréningezett ezidő alatt is különböző edzésmódszerek használatával. A visszatérése élményeit osztja meg az alábbi néhány gondolatában…

“Kész. Vége. Ennyi volt. Lefőtt a kávé. És a visszamaradt zaccal nem lehet mit kezdeni. Teljesen elkészültem az erőmmel. Mennyinél járhatunk? Talán a harmadánál. Pedig tudtam. Tudtam, hogy kemény lesz, hogy többet fogok izzadni, mint amennyi víz elfér bennem. De erre azért nem számítottam. És ezután jön csak a java…

Annyi vígasztal, hogy a többiek sem néznek ki túl boldognak. Nálam viszont mindenképpen jobban bírják. Kicsit úgy érzem magam, mint Erik, az angolna. Itt vagyok a mezőnyben, csinálom, ahogy tudom, de mégsem képviselem ugyanazt a színvonalat. Vajon csak nekem zsibbad mindkét kezem, ha támaszkodom rajta? És vajon nagyon látszik az arcomon: fogalmam sincs hogyan, még inkább miből tovább? Akkor indítsuk újra azt a rendszert! Lássuk csak: légzés, csak nyugodtan. Legalább annyit be, mint amennyit ki. Légzés: rendben. Testrészek: megvannak, mozognak; rendben. Központi irányító egység – úgyis, mint agy: rendben. Várom a rendszer válaszát….. ééééés………. Indítás csökkentett módban.  A  …. vinné el! De miért?  Rögtön megtudom, miért…  Mert egy szót sem hallok a tam-tam doboktól. Persze ez sem lenne baj, de csak szerénységem nem hall semmit (illetve csak az imént említett dobokat). Nehezen, de kipattan az isteni szikra: ilyen ütemben dübörög bennem a vér. Ergo, még ver a szívem. Mégis csak van okom az örömre!

A Sensei türelmesen magyaráz, vezeti az edzést, instrukciókat ad. Nekem pedig még csak egy bamba bólogatásra sem futja. Azt hiszem lezsibbadt az arcom. Rosszul hiszem, ugyanis nyaktól fölfelé visszafejlődtem egy amőba szintjére, mind mozgásban, mind gondolkodásban, bár lehet, hogy az amőbák ezt sértésnek vennék. A szomorú vergődés során (nevezzük a hattyú halálának) a fejemet, mint valami haszontalan vasmacskát húzom magam után. És lássanak csodát: már húzni sem bírom. Teljesen engedetlenné vált a testem. Ha a remény hal meg utoljára, az enyémet ideje lenne újraéleszteni. Hátha…

Szerencse a szerencsétlenkedésemben, hogy mindenki a maga szintjén szenved és magával van elfoglalva. Nincs más hátra, lelki motivációt kell találnom. Az én lelkemet pedig ezekben a nehéz percekben – amikor néha felfedezni vélem azt a bizonyos alagutat a fénnyel a végén – Joó Abigél és az ő hőstette (sérülten 5. egy olimpián!!!???) menti meg. Ez lesz az én saját kis olimpiám és bár nem vagyok sérült, de a kondícióm valami csapnivaló. Hála a görögöknek (az olimpiáért) és Abigélnek átlendülök a holtponton. Kicsit tisztul az elmém is, viszont úgy érzem magam, mint akire retúrjegyet váltott egy úthenger. Pedig az igazi földbedöngölés ezután következik…

Kis könnyed birkózás a földön. Valóban az. Edzőtársaimnak… Ugyanis meglepő könnyedséggel origamiznak velem. Egész egyszerűen hihetetlen, milyen absztrakt alakzatokat képesek belőlem hajtogatni. Néha látok egy-egy kezet vagy lábat, érzem, ahogy körém fonódnak, a következő pillanatban pedig már (megint) nincs levegőm és eszeveszettül kopogok társamon. Ő pedig megkegyelmez. Szép az élet!

A végére jut még egy kis erősítés – igen, itt már végérvényesen a testemen kívülről figyelem az eseményeket, hogy aztán a meditáció során visszalebegjek önmagamba és elmondhassam: megcsináltam. Túléltem! És bizony-bizony ebből én könyvet írok. Természetesen kicsit kiszínezem és néhány apróságot kihagyok majd belőle. Például: hogy ez  „csak” egy átlagos ju jitsu edzés volt vagy azt, hogy a „csak” átlagos ju jitsu edzés után lányos zavaromban az utcai cipőmet az öltözőben felejtettem és papucsban tértem haza…”