Minden embernek van valamilyen énképe önmagáról, és úgy általában a világban elfoglalt helyéről. Edzéseinken elég hamar elérkezik az a pillanat, amikor ez az énkép és az elképzelt helyünk mérlegre kerül. Ekkor a komfortzónát elhagyva, nem a megtanult tudásunk, a felhasznált külső tanácsok, megerősítések vagy útmutatások, és az ez alapján eljátszott szerepünk, hanem csakis a megélt igaz érzések megtapasztalása lesz az, ami elvezethet a valós énünkhöz és elhelyezhet bennünket a világ(ok) mindenségében…

A legtöbb ember számára az edzések egy másik világot jelentenek, ahol el lehet (kell) hagyni a mindennapok feladatait, problémáit, minden más zavaró tényezőt, és csak a választott tevékenységre lehet (kell) koncentrálni. A magam részéről erről másként gondolkodom (A dojo-n belül és azon kívül), de akár így, akár másként látjuk, az mindenképpen közös, hogy az edzőtermi és az azon kívüli világ kölcsönösen hatással vannak egymásra. A Szikáncson eltöltött edzőtábori napok olyan összefüggő egységet alkotnak, ahol mindenki számára eltűnik a „dojo-n belül és azon kívül” kettősségének fogalma, hiszen az ott töltött minden egyes pillanatban mindenkinek annyi feladata van csupán, hogy időről időre a porba hulljon, majd onnan felemelkedjen…

0. nap, szerda – a ráhangolódó nap

Az edzőtáboraink nulladik napja a ráhangolódásról szól. Ekkor vesszük birtokba az edzőtábor helyszínét; szállítjuk ki és rendezzük el a tatamikat, valamint a többi eszközünket (bot, kés, védőfelszerelések, konyhai és egyéb eszközök, stb.). Aki a nomád életmód mellett dönt, az felállítja és felszereli a saját rezidenciáját, aki pedig fedett szállást választ, az valamelyik számára szimpatikus helyen rendezi be az életterét.

Mint az utóbbi években kiderült, a nulladik nap berendezkedési rituáléja nagyon is fontos alkotó eleme az elvégzendő feladatoknak, mivel az ilyenkor kialakított körülmények többnyire változatlan formában fennmaradnak a tábor zárásáig. Hiába derül ki időközben ugyanis, hogy esetleg valamit másként kellett volna csinálni, az esetek döntő többségében a későbbi módosítás, energia hiányában és annak az erőteljes érzésnek a meglétének köszönhetően, hogy „ááááá jól van az úgy” (az időközben jelentősen átértékelődött fontossági sorrend okán 🙂 ), nem kerül végrehajtásra… 🙂 .

Ennek megfelelően tapasztalt táborlakóink, légpárnás alvóhelyekkel, napernyővel, kemping székkel, szintszabályozós ággyal és még sok egyéb más technikai vívmánnyal felvértezve teremtették meg a kezdetekhez mérve, igencsak felfejlődött komfortot 🙂 .

Bátor amazonunk, Julcsi személyében ebben az évben is volt „első bálozónk” 🙂 , aki a tapasztalt többszörös veterán táborlakóink útmutatásával és segítségével ügyesen berendezkedett az álcázott sátrában 🙂 .

A berendezkedést követően bevonultunk a dojo-ba és ott is a ráhangolódás jegyében, egy szabad edzéssel kezdetük meg a táborunk szakmai programját.

A klub oktatási módszertanában a szabad edzés azt jelenti, hogy nincs kötött edzésvezetés, mindenki önállóan gyakorol. Az edzésvezető instruktor bár végig a dojo-ban van, nem szól bele az ott folyó munkába (kizárólag szükséges esetben – pl. sérülésveszély); személyesen annak és abban segít, aki jelzi ezt felé.

Az edzést befejezve következett a szikáncsi helyszínünk egyik specialitásának az újra felfedezése, vagyis az élményfürdőzés… 😀 . A kerti csapra szerelt slag és a végén levő esőztető öntözőfej, katartikus élménnyel tette gazdagabbá a nulladik napunk történelmét 😀 , amit mi sem bizonyított jobban annál, mint hogy mindenkinél sűrűn követték egymást a hangos huhogások és más idegennyelvi fordulatok 😀 . Talán ennek is köszönhetően, minden este a táborunkba szegődött több bagoly is, ahol velünk azonos időben csak néhány méterrel magasabban, ők is kitárgyalták a legfontosabb megbeszélni valójukat 🙂 .

Nem múlhat el nulladik nap tábortűz, és valaminek a megsütése nélkül, ezért röviddel az élményfürdőzést követően már szakértő kezek szorgoskodtak a tűz lángjainak felélesztésén. Először nagyobb volt a füstje mint a lángja, de miután többen is szakszerűen és kitartóan fújták, csakhamar már vígan pattogtak a faágak az egyre magasabbra szökő lángok vöröses ölelésében 🙂 . Azonban ezzel csupán a feladataink egyik felét teljesítettük, hiszen ahhoz hogy ne üres gyomorral kelljen örömködnünk a tábortüzünk szikáncsi éjszakába fényt hozó tündöklésének, el kellett készítenünk a gyomorba valókat is… 🙂 .

Minden táborlakónk ekkor még úgy hitte tisztában van azzal, mi vár reá a következő felvirradó nap reggelétől (de legalábbis voltak sejtések 🙂 ), ezért a gyümölcspárlatok fogyasztása egészen az utolsó nap bográcsozásáig abban merült ki, hogy szükség esetén csupán szomjunkat csillapítottuk. (Ebből adódóan jelentős mennyiséget sikerült felhalmozni a végső éjszaka összeülő Univerzum Tanács (UT) megfelelő ellátása érdekében… 🙂 ).

Szikáncsnak a térből és időből kiragadott jelendarabkájában, amit aktuálisan a táborunk univerzumaként lehet a legpontosabban leírni, mindenféle folyadék különleges katalizátorként viselkedik az időről időre megjelenő ember-növény-ember tranformációs folyamatban 🙂 .

Szóval visszatérve a sütögetéshez; miközben tüzeskedtünk és óvatosan iszogattunk 🙂 , sorra készültek a már hagyományosnak mondható fóliás finomságaink. Nem sajnáltuk az összeállításból az alapanyagot, ezért az egyes porciók az elkészültük után, leginkább ezüstben pompázó fél téglákhoz hasonlítottak, miközben ott pihengettek egymás mellett a tábortüzünk vörösen izzó parázspaplanján 🙂 .

Miközben vártuk az ízek összeérését, Roli barátunk egy lándzsát készített, amelynek a végére egy szép adag császárszalonna került, és már ott is süldögélt az ezüst fél téglák felett 🙂 , mintegy előételként a készülő fő fogás felvezetésére 🙂 ; a többiek pedig, Gyula barátunknak köszönhetően, kiváló házi készítésű sajtokból falatozhattak.

A jó hangulatban gyorsan elszaladt az idő, aminek legnagyobb részében a friss húsunkat, Julcsit 🙂 rémisztgettük a reá váró jövőbeli történések felvázolásával 🙂 . Lassacskán elkészültek a finomságaink, és mivel ekkorra már mindannyian igencsak megéheztünk hát jó étvággyal láttunk neki a falatozásnak, amit friss paradicsommal és paprikával egészítettünk ki.

A késői estebédet követően gyorsan összepakoltunk és nyugovóra tértünk, hiszen tudtuk holnap szükségünk lesz minden erőnkre ahhoz, ha a helyzet úgy hozza hogy porba hullanánk, akkor képesek legyünk felemelkedni onnan…

1. nap, csütörtök – a nullázó nap 🙂

Az éjjel eseménymentesen telt, már ha nem számítjuk a baglyok folyamatos tanácskozását 🙂 , így hát kipihenten és felkészülten érkeztünk a reggelihez. A reggeli összeállítása egyik nap sem okozott komolyabb fejtörést senkinek, mivel az elmúlt évek tapasztalatai szerint a néhány gyümölcs, keksz és más hasonló „nehézségű” táplálék kombinációja adja a legtöbb esélyt a túlélésre… 🙂 .

A szokásoknak megfelelően reggel 9.00-kor belekezdtünk… , illetve előtte még a hagyományoknak megfelelően készítettünk egy csoportképet, amelyen még mindannyian jó felismerhetők és beazonosíthatók vagyunk 🙂 . A tapasztalatok szerint, ez nagy segítséget jelent a résztvevőknek az önazonosításban, azon edzés utáni állapotukban, amikor már eljutnak odáig, hogy megpróbálkoznak a vegetatív funkcióknál összetettebb cselekvések végrehajtásával 😀 . Az önazonosság megtalálása vagy újrafelfedezése pedig nagyon hasznos olyan bonyolult műveletek elvégzésekor, mint eljutni az élményfürdőig, vagy megtalálni a saját hálóhelyet… 🙂 .

Az edzés kicsivel több mint két órás volt. Általánosságban elmondható, hogy minden táborunk, minden tréningje és annak minden egyes pillanata a klubunk mindennapi szellemiségét hordozza magában (a dojo-n beül és azon kívül is). A tábor különlegessége abban van leginkább, hogy itt ez a szellemiség folyamatosan jelen van, úgy is mondhatnám, hogy a tábor ideje alatt sosincs vége az edzéseknek – egyfajta összefüggő szürreális álom ez 🙂 – csupán arról van szó, hogy időről időre változnak a tréningek fókuszpontjai.

A csütörtöki első edzés fókuszpontja most a küzdelem felé mutatott. A bent töltött két óra minden egyes rezdülése a küzdelemről szólt. Küzdöttünk egymással, önmagunkkal, a saját korlátainkkal, a körülményekkel, és eljött az idő amikor mindez megszűnt létezni… Nem volt már arra sem erő, sem energia, hogy azon gondolkodjunk mennyi mindent csináltunk már eddig, vagy hogy az találgassuk meddig kell még kibírni és vajon mi jöhet még… Nem! Itt a porba hullottunk! – majd felemelkedve kiégve és fájdalmasan fáradtan elkezdtünk a pillanatban, a jelen, a most pillanatában létezni…

Az edzés végén jó néhány percre volt szükség, amíg annyira összeszedtük magunkat, hogy kimenjünk a dojo-ból és a vízforrás felé vegyük az irányt 🙂 . Edzés közben is éreztük, hogy kellemesen meleg van a dojo-ban, és hogy még jobb legyen nekünk 🙂 , olyan páratartalmat varázsoltunk odabentre, hogy az egybefüggő réteget alkotott, a teljes belső felületen. Ez egy kellemetlen sérülést is eredményezett Mártinál, amikor az egyik gyakorlat során lelépett a tatamiról és a vizes műanyagpadlón megcsúszva eléggé rendesen meghúzta a hátsó combizmát (sajnos neki, a tábor szakmai programja ekkor véget is ért).

Miután megyőződtem róla, hogy minden emberi növényünk talált folyadékpótló és nyugodt vegetáló helyet, elindultam az ebédünkért Hódmezővásárhelyre. Az autóba beülve, ami kb. 20 méterre parkolt a dojo-tól, rápillantottam a külső hőmérséklet kijelzőjére, ami 46 °C-ot mutatott. A kocsi és a dojo is a tűzö napon van (és az épület nem egy korszerű hőszigetelt szerkezet), így odabent még óvatos becsléssel is legalább 36-37 °C lehetett, és még így is jól eső érzés volt kijönni az edzés után a benti amazonaszi esőerdőket idéző környezetből a szabad ég alá… 🙂 .

Technikai okok miatt az ebéd egy kicsit később érkezett. Aminek annyi pozítív hozadéka azért volt, hogy legalább mire visszaérkeztem, már rövid tőmondatokban valamelyest lehetett kommunikálni a növénységből lassan visszatérő barátainkkal 🙂 . Az ebéd finom volt, de nem nagyon fogyott el, szinte mindenki eltette későbbre…

A délutáni edzés fókuszpontjába eredetileg új technikák megismerését terveztem, de ezt megváltoztatva a pihenést és a regenerációt határoztam meg, mint végrehajtandó feladatot. Nem kellett senkit bottal kergetni, hogy akkor most pihengessen már egy kicsit 🙂 . Amikor az este hat órakor kezdődő tréningre felsorakoztunk, láttam mindenki teljesítette a délutáni pihenés feladatát, mert bár a reggeli edzés nem múlt el nyom nélkül (ez valószínűleg soha nem is fog 🙂 ), de mostanra már mindenki összeszedetten és koncentráltan tudott dolgozni.

Az edzés a klub kezdő edzésének módszertanát követte, tehát most az alaptechnikákra helyeztük a hangsúlyokat. Végig haladtunk az általános és speciális bemelegítések során, majd alapmozgásokat és alaptechnikákat gyakoroltunk. A tábor edzései alkalmat adnak arra, hogy közvetlenül egymás után többféle megközelítéssel is gyakorolható legyen ugyanazon mozgás vagy technika, ezáltal sokkal szélesebb, több oldalról is támogatással bíró bázis kialakítására nyílik lehetőség.

Az edzést követő élményfürdő után újra előkerültek a délben megmaradt finomságok is, és jó hangulatban beszélgetve, vagy éppen csak jó hangulatban magunk elé tekintve 🙂 , megvacsoráztunk. Tudtuk, a következő nap sem lesz könnyebb a mainál, ezért viszonylag korán nyugovóra térve erőt gyűjtöttünk a leghosszabb naphoz…

2. nap, péntek – a leghosszabb nap

Reggel kilenckor kezdődött az első edzésünk, ahol az új mozgások és új technikák megismerését helyeztük a gyakorlás középpontjába. Mindenki a saját képzettségi szintjének megfelelő feladatot kapott, így a helyes hátra gurulástól a parittya dobásig bezáróan igen széles volt a gyakorolt technikák összetétele. A kifejezetten technikai tréning ellenére (vagy éppen ezért 🙂 ), rendesen elfáradt a csapat, persze ebben azért már jócskán benne volt az elmúlt napok történése is 🙂 . A két és fél órás edzést követően, élményfürdő és pihenés volt a program. A pihenést csak rövid időre szakítottuk meg az ebédelés kedvéért, de azután mindenki visszatért a nyugvóhelyére, hogy energiát gyűjtsön a nap hátralevő részére.

A délutáni edzést csakúgy mint tegnap, alvással töltöttük (ha valaki ezt a szövegrészletet olvassa csupán, akkor lehet úgy gondolja ez egy kellemes alvós tábor volt, és jövőre ez alapján úgy gondolja itt a helye; nos csak remélni tudom, hogy később elolvassa az ez előtti és az ez utáni történéseket is 😀 ) .

Este hat órakor kezdtük a következő edzést, ahol gyakorlatilag folytattuk a reggel megkezdett technikai tréninget, és haladtunk tovább az új mozdulatsorok megismerésével. A bő másfél órás tréninget követően csupán annyi szünetet tartottunk, hogy köszönjünk a „senior” barátainknak 🙂 , és már kezdődött is a nap harmadik edzése a senior tréning. A másfél órás edzésen a szokásoknak megfelelően igen jó hangulatban telt az idő. Ahogyan minden évben, most is többen kijöttek erre az edzésre a városból, és így a szokásos létszámban tréningeztünk.

Az edzés utáni leülős beszélgetős részt is megtartottuk, amire itt Szikáncson mindig kibővített időkeret áll rendelkezésünkre (bár nem ritkán odahaza, az edzések után is eltelik még egy-két óra beszélgetéssel 🙂 ) , hiszen a mai nap utolsó próbája az éjszakai edzés kezdetéig még majdnem két óra volt hátra.

Az éjszakai edzéshez fél tizenegy körül kezdtük meg a felkészülést. Kihordtuk és elrendeztük a tatamikat a szabad ég alatt, majd miután a helyükre kerültek körben a fáklyák is, meggyújtottuk az éjszakai fényeket. Tizenegy órakor a fáklyák táncoló fényében, a csillagok figyelő tekintete alatt, felsorakoztunk a tatamin a leghosszabb nap utolsó edzéséhez.

Sok összetevő van ami miatt mindannyian különlegesnek éljük meg a tábor éjszakai edzését. Ilyen például a rendhagyó hely (egy füves rét), az időpont és így a napszak is (éjjel 11-kor kezdünk és másnap fejezzük be 🙂 ), valamint túl vagyunk már jó néhány porba hulláson és felemelkedésen… 🙂 . Mégis mindezek ellenére, az elmúlt évek tapasztalata azt mutatta, hogy mindig ez az egyik legjobban terhelhető tréning (mentális és fizikai oldalról egyaránt). Hát mit mondjak, ki is használjuk ezt évről évre… 🙂 .

A csapat olyan energiákat mozgósít ilyenkor, amelynek korábban a létezéséről sem tudtak, és sokan konkrétan el sem hitték, hogy erre is képesek lehetnek; és minden előzmény, körülmény és terhelés ellenére az éjszakai edzés után nem jellemző a „növényi állapot” megjelenése. Aktívak és éberek vagyunk az edzés után még legalább két órán keresztül, ami kiváló alkalmat kínál egy jó hangulatú eszem-iszommak… 🙂 .

3. nap, szombat – az utolsó nap

Az utolsó nap nem csupán a tábor napjainak végét jelöli, sokkal inkább hordozza magában az utolsó erőtartalékok felhasználásának a szükségességét…

Az éjszakai edzés miatt a reggeli tréning ilyenkor később kezdődik. Tíz óra volt, amikor a dojoban meghajoltunk egymás felé az edzés megkezdésekor. A záró napi első edzésünk, a lazítás és regeneráció jegyében telt. Úgy is mondhatnám gyógytornáztunk egy bő órácskát 🙂 . Rá is fért a csapatra a rehabilitáció, mert ekkorra már nem igen volt senkinek sem olyan testrészlete, amelyen ne érződött volna a közelmúlt eseménysorozata.

Az edzés utáni időszak megint csak pihenéssel és ebéddel telt, és bár tudtuk az előttünk álló utolsó edzésen, megint meg kell járnunk a mélységeket, mégis mindannyian vártuk már a délután ezen pillanatait (lehet csak azért, mert ekkorra már a józan eszünk is elhagyott bennünket 🙂 ).

Amikor bementünk a dojo-ba, kissé hűvösebb volt már az idő, most nem 46, hanem csak 42 °C-ot mutatott a hőmérőnk a napon, tehát minden körülmény adott volt egy igazi utolsó megmérettetéshez. Bizton állíthatom az a másfél óra, amit a dojo-ban töltöttünk, soha nem fog kitörlődni az azt megélők emlékeiből. Néhány évtizeddel később a kandalló előtt üldögélve talán még az unokáiknak is mesélnek majd róla… 🙂 .

Ahogyan a táborunk első edzése a küzdelemről, úgy most a táborunk utolsó edzése mintegy keretbe foglalva az eddigieket, a harcról szólt. A megadott keretek között mindannyian teljes erőbedobással harcoltak, sok esetben már önmaguk ellen is. Pillanatok sokaságában hevertek a porban és emelkedtek fel onnan újra és újra. Hajtotta őket valamiféle megmagyarázhatatlan belső erő, amely akkor is űzi, hajtja előre a testet, amikor az már régen túl jár a fizikai teljestő képessége határain. Olyan mértékű a lélek hatalma ezekben az igaz pillanatokban, hogy képes bármire rávenni a testet. Képes felállni és tovább harcolni olyan testre mért leütésből, amitől pihenten az ész feladná a küzdelmet; addig hajtja a testet mígnem az már hányással tiltakozik, vagy hiperventillációba menekül…

Megtisztelő volt a társakkal együtt végig élni ezeket a pillanatokat. Az edzés végén a tiszteletadásnál csak egy szó jutott eszembe, amit a tábor zárszavaként mondtam: Elismerésem!

Kilépve a dojo-ból több helyen vérfoltosan, itt ott szakadt ruhában, hihetetlenül kimerülve, de még most is meglévő belső tartással álltunk össze egy közös fotóra; majd aztán jöhetett a jól megérdemelt növényi állapot… 😀 .

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Márti első napi sérülése szépen gyógyulgatott. Bár edzeni nem tudott, de most életmentő volt a társaság számára, mivel ameddig mi a dojo-ban kerestük önmagunkat 🙂 , addig ő mindent előkészített a bográcsos csirkepaprikáshoz. A csapat lassacskán a főzőhely köré gyűlt, bár intenzív beszélgetés nem bontakozott ki, mivel mindenki növényként tekintett az őt körülvevő világra, vagy épp műszerészpózban múlatta az időt 😀 .

Márti útmutatásaival minden annak rendje és módja szerint a bográcsba került, majd egy jó másfél órával később már el is készült a finom vacsora. Ekkorra már a társaságunk minden tagja képes volt valamiféle alap kommunikációra, ezért kezdett egyre jobb hangulat kerekedni. A csirkepaprikás csodaszerként hatott ránk, hiszen a vacsora végére már jó kedvtől és nevetéstől volt hangos az iskola udvara. Most végre előkerültek az idáig felhalmozott tartalékok is; finomabbnál finomabb pálinkák, borok, sörök kerültek egymás után az asztalunkra. Mivel az igazi harcos minden helyzetben helyt kell hogy álljon, és egyébként is klubunk egyik emblematikus szállóigéje a „nem mutatunk gyengeséget”, hát megbirkóztunk minden szembe jövő fenyegetéssel… 😀 .

És akkor megérkeztünk olyan magasságokba, ahol már törvényszerű és egyben szükségszerű is volt az Univerzum Tanácsának (UT) összeállása, hiszen milyen más fórum lehet alkalmas a szellemvadász macska, vagy a lélek 556-ik leszületése, esetleg a különféle mentális önfejlesztő tréningek autentikus kitárgyalásához (a nyugalom megzavarásának elkerülése érdekében csak néhány könnyedebb témakörből szemezgettem 🙂 …)

Már a következő napból (vasárnap) is elmúlt legalább három óra, amikor berekesztettük az UT ülését és nyugovóra tértünk.

4. nap, vasárnap – összepakolás

Közös reggelivel kezdtük a napot, majd mindenki nekilátott a saját rezidenciájának a lebontásához. A tatamikat és más eszközeinket most nem szállítottuk vissza a városba, mert a következő hét első két napján az éves NagyTakaításunkat végezzük el a dojo-ban. Minden eszközünk ezután kerül vissza az edzőterembe (egy kicsit előkészítve az otthoni takarítást, ezen a délelőttön megkezdtük a tatamik tisztítását).

Kitakarítottunk és összepakoltunk mindent magunk után; összeszokott csapat lévén, minden gyorsan és olajozottan haladt előre, aminek eredményeként mindannyian dél előtt az otthonainkba érkeztünk, és megkezdhettük a legalább egy hetes felépülési folyamatot… 🙂 .

A klubtáboraink mindig valamilyen módon összefüggnek egymással. Nem egymásra épülésről van szó, hiszen akkor aki nem volt korábban, az később már nem tudna becsatlakozni. A klubtáboraink egymáshoz kötődése inkább olyan, mint egy láncolat. Az, aki csak belekóstolt ezidáig a klubtáboraink világába, bizonyosan maradandó élményekkel lett gazdagabb (ilyen vagy olyan módon 🙂 ); aki pedig többször is itt tudott lenni, nos annak hosszabb és erősebb lánca épül(t)…

Így vagy úgy, de az egészen biztos, hogy ebben a táborban mindig mindenből csak egyet kell csinálni, és csak akkor gyere el, ha itt akarsz lenni… Aki pedig azon gondolkodik hogy egyszer eljön, hát csak annyit mondhatok: Ne gondolkodjon, döntsön! A gondolatoktól, Szikáncs Univerzumában, a Napisten havának harmadik hetében bizonyosan nem kell tartania… 🙂 .

Köszönjük Zsolti közbenjárását és Józsi segítségét a táborunk megrendezésében.

ui.:

Jó hosszúra nyúlt a tábor beszámolója, de még így is oly sok minden maradt ki, hogy álljon itt emlékeztetőül néhány emlékmorzsa azoknak kik ott voltak, akik pedig nem igazán értik az alábbi rövid mondatok mondanivalóját, esélyt kapnak arra hogy a következő táborunkban ott legyenek és ők is megértsék… 🙂 .

Balázs – konstans sebessége, napernyője és Rocky filmes arca

Gyula – III/III feljegyzései (remélhetően hamarosan az oldalunkon is olvasható lesz)

Robi – bizonytalan közeledése a víz felé, és a véget nem érő pumpálása

Roli – profi felszerelése, húsigénye és a torkolászós technikák

Julcsi – elbóbiskolása a tatami szélén

Az a fáradtság, amitől már aludni sem lehet és az asztalnál ülés jellemző testhelyzete a műszerész póz…

… és még hosszan sorolhatnám, de ha van kedvük, folytassák inkább azok, akik szintén ott voltak és megélték…

.      .      .

Gyula barátunk visszaemlékezése… 🙂